„A tökéletesen őrzött Fox River fegyintézetből való szökés, úgy tűnik, semmiség volt. Michael Scofield ezúttal nagyobb bajban van: az életéért kell harcolnia a Sonában, egy pokoli panamai börtön falai között, ahol az egyetlen szabály a brutális erőszak és ahonnan az egyetlen kiút a hullazsák. Fogytán az idő, Lincoln Burrows  kétségbeesetten küzd, hogy kiszabadítsa öccsét és vele az egyetlen embert, aki megmentheti bebörtönzött fiát a Cég gyilkos karmai közül....”

Mit tegyen az író, ha sorozata túlnő önmagán és kénytelen tovább fűzni egy alapjaiban lezárt történetet? Erre a kérdésre a Prison Break író gárdája már valószínűleg az előző évad vége felé tudta a választ, hiszen olyan cliffhangerrel zárult az évad, ami mögött egy igencsak megtervezett feloldásnak kellett lennie.

Ám az írók akármilyen izgalmas folytatást is eszeltek ki, a való élet közbe szólt. A 2007 és 2008 között történt írósztrájk igencsak megviselte az abban a szezonban futó sorozatok jelentős részét. Ez leginkább az epizódok számában, pontosabban azoknak drasztikus lecsökkenésében nyilvánult meg. Nem véletlen tehát, hogy a Prison Break 22 részesre tervezett harmadik évada is csupán 13 epizódból áll. Mindenesetre a készítők kihozták belőle a legtöbbet, amit ki lehetett, de vajon hogyan sikerült ez?

A sorozat harmadik felvonása immár Panamában játszódik, ahol a középpontban újból egy börtön, a Sona áll. Itt „vendégeskedik” Michael, akinek a rácsok túloldaláról segít bátyja, Lincoln. A dolguk továbbra sem egyszerű, hisz nem elég, hogy Scofield szabadsága a tét, hanem zsarolással a Cég rákényszeríti, hogy ne egyedül hajtsa végre tervét, hanem szöktessen ki egy rabot is, ami nem egyszerű feladat, mivel Sonához képest a Fox River egy wellness szálló volt.

Az évadon meglepő módon maga a helyszín, vagyis a börtön az, ami nagyot lendít. Tudom, „Már megint egy újabb dutyi, oszt akkor mivan?”. A kérdés jogos, ám az igazság az, hogy a Sona mérföldekkel másabb, mint az első évad, tiszta és rendszerekkel teli fegyháza. Kezdetnek már az is elég, ha eszünkbe jutnak a kegyetlenségükről híres dél-amerikai börtönök, de ha ehhez hozzáadjuk a tényt, miszerint Sonában még fegyőrök sincsenek, akkor már gondolhatjátok milyen remek és vendégszerető hely lehet ez. Mivel a katonaság(!) kívülről figyeli csupán az épületet és ellátmányt is csak adott időközönként kapnak a rabok, a börtön eléggé lelakott állapotban van. A sivár képi világ és a lepusztult környezet ad egyfajta poszt-apoklaptikus hangulatot az egész Sona-beli történéseknek.

Természetesen ezen a helyen is kialakult egy bizonyos hierarchia rendszer, aminek a csúcsán az egykori drogbáró, Lechero áll. A karaktert életre keltő Robert Wisdom kihozza a maximumot a figurából, ami nem sok, de én azért nem mernék arcoskodni vele.

Michael által szöktetendő, James Whistler egy titokzatos férfi, akiről a friss néző nem tudja eldönteni, hogy melyik oldalon állhat. Igazából ez még jó is lehetne, de annyit drámázik barátnőjével, hogy Sofia Lugo karakterét már csak ezért IS utáltam...

...aztán neki áll Lincolnnal nyomozgatni a buta liba. Persze hiába kerülnek egyre durvább szituációkba, a lány hol csak bambán néz, hol pedig épp sírdogál. Erősen gondolkodom, hogy őt, vagy Linc exbarátnőjét/ügyvédjét, Veronica Donovant utálom e jobban a sorozatban.  Várjunk csak? Csak nem egy kialakuló románcot vélek felfedezni Sofia és Lincoln között... Hát haver... te sem az eszükért szereted a nőket.

A testvérek szezonális ellensége ezúttal egy nő, Gretchen Morgan/Susan B. Anthony, akit hamarabb ad el kinézete, mint a karakteres gonoszsága. Valójában a cipőfűzőjét nem kötheti be az előző évad Mahone ügynökének. Jodi Lynn O’Keffe főgonosza ugyan nem kevés kegyetlen tettet hajt végre a rendelkezésre álló kevés epizód alatt, mégis túlságosan súlytalan a karaktere ahhoz, hogy érdekessebbé tegye a kinti szálat, a szökésben való motiváción kívül.

Ha már szóbahoztam Mahonet... Az őt alakító William Fitcher újabb jutalomjátékot kap ebben az évadban, hisz most ő is Sonában vendégeskedik Michaelékkel, de ennél nagyobb problémája is akad, ugyanis „napi gyógyszere” híján saját démonjai is gyötörni kezdik. Így nem csupán a környezetével kapcsolatban változik meg a hozzáállása, de önmagával kapcsolatban is.

Az első évad egyik negatív figurája, Bellick is újra itt van, méghozzá a fegyencek között, ráadásul a tápláléklánc legalján. Öröm nézni, ahogyan Michaelékkel olykor mennyire fölényeskedő fegyőr, élete talán legnehezebb pillanatait éli át.

Zsebes is itt indul meg a lejtőn, bár nem a cselekmény szempontjából. Szépen megjárja a sonai szamárlétrát, egyre magasabb szintre jutva, de ezzel együtt karaktere az elmebeteg vadállatból átvált egy, a háttérben kavaró kis senkivé. Kár érte.

Ha már itt vagyunk, emlékezzünk meg Sucréról is, aki eddig a szappanopera felelős volt a sorozat életében. Végre jegelik a márikrúz-szálat, így megtudhattam, mire képes a karakter e nélkül... Nem sokra. Azért betölt némi support jelleget és az évadzáróban Sucre a legjobb formáját hozza, de az év közbeni történései valahogy hidegen hagytak.

Michael Scofield személyiségfejlődése viszont annál inkább lekötötte a figyelmem. Az évad elején még ugyanazt a célra törő manipulátor, de jószándékú zsenit kapjuk meg, akit már jól ismerhetünk. Ám féltávon, bekövetkezik egy esemény, ami egy hidegvérű és bosszúszomjas egyénné formálja őt. Karakterének ezt az oldalát még nem láthattuk. Ellenben egyre nagyobb csalódást okoz Lincoln Burrows karaktere, aki úgy tűnik, csak a halálsoron működött. Itt inkább előbb üt/lő aztán kérdez karakter, amit azért sajnálok, mert sokkal többet ki lehetett volna hozni a szereplőből.

Talán firkámból kiderülhet, hogy az évad koncepciója és a Sona „világa” ugyan nagyon megfogott, ám már itt lehet érezni, hogy mesterségesen kitoldották a sorozat élettartamát, ezért kissé üresnek hatott az egész. Azonban a lezárás még korántsem jött el.