2017 június.

Immár három év telt el Mia Winters eltűnése óta, amit férje, Ethan azóta sem tudott kiheverni. Az események váratlan fordulatot vesznek, amikor Ethan egy rejtélyes üzenetet kap feleségétől. A nyomok egy elhagyatott mocsárszéli kúriába vezetnek a louisianai Dulveyban. Ám az épület korántsem annyira laktalan, mint ahogy hiszi, ezért Ethannek nem pusztán felesége titkára kell fényt derítenie, de a ház borzalmaival is szembe kell szállnia.

Tömegtermék. Mind ismerünk olyan gyártókat, akik csúcsra járatják egyes termékeiket. Erre a játékiparban is találunk példát szép számmal. Elég arra gondolni, mit művel az Activision a Call of Dutyval vagy a Ubisoft az Assassin's Creeddel. Ezekre a sorozatokra jellemző a többnyire évenkénti megjelenés, valamint hogy a mennyiség a minőség rovására megy. Fáj bevallani, de a Resident Evil nem más, mint a Capcom tömegterméke.

Ezen hivatott változtatni a sorozat hetedik része. Így olyan kíváncsian vetettem bele magam a RE7-be, mintha csak egy házat fedeznék fel én magam is.

Az udvarunkon állva, a „házunk” alapzatán már látjuk az eltérő nyomokat. A történet, szinte sehogy sem „Resident Evil”-es. A sorozat egyik fő jellemzője, hogy a tudomány ihlette a RE-k univerzumát, szemben például az Alone in the Darkkal, vagy a Silent Hillel, amik különféle misztikumokra építik a világaikat. Már a megjelent demóknál is sokan felkapták a fejüket a látszólagos paradigma váltásra, ami körbe lengi a kísértet-járta Baker-házat, de aggodalomra semmi ok, hiszen a játék alcíme is jelzi: nem egy ördögűzős/szellemes tucatsztorit kapunk. Nem csak a történet alapjai, de annak tálalása is meglepően túlszárnyalta minden várakozásomat. Ugyan én szeretem a sorozat bárgyúbb történeteit is, de itt aztán tényleg kapunk egy majdnem egyenletes tempóban elosztott, feszültségekkel teli, érdekes cselekményt.

A homlokzaton észrevehetjük a változás egy újabb jelét, mégpedig, hogy a játék FPS nézetre váltott. Aki játszott valaha a fénypisztolyos Resident  Evilekkel (Survivor 1-2, Dead Aim), annak nem lesz nehéz megszoknia a belső nézetes játékmenetet. A Capcom ezen változtatása mögött nyilvánvalóan az aktuális horrorjáték trendjek állnak. Ha megnézzük az utóbbi évek sikereit, mint az Amnesia, vagy az Alien: Isolation, láthatjuk, hogy ebben a műfajban mostanában gyakori az FPS nézet használata. Ennek megjelenítését biztosítja a játékhoz készített RE Engine, ami valóban szépen mutat. Legalábbis ami a zárt területeket illeti. A szabadban már látszik itt ott egy kis gikszer, de ezt leszámítva nem lehet panaszom a játék grafikai motorjára.

Belépve a játék által megszemélyesített házba, sötét és nyomasztó hangulat, fogad minket, ami persze azonnal beránt  a játék atmoszférájába. A ház lakói – a hírhedt Baker család – folyamatosan nyomunka lesznek, ezért soha nem tudhatjuk, melyik folyosón, vagy sarkon lep meg valamelyik tag a díszes famíliából. Gondolom nem is kell mondani, hogy ez annyi plusz szorongó és nyomasztó pillanatot okoz a játékosnak, hogy a gamer, aki az ilyen pillanatokért játszik, az csak még többet akar majd.

Tovább lépve a lakrészbe nosztalgikus érzés uralkodik el rajtunk, hisz a RE7 hátra hagyja a sorozatra a közelmúltban egyre jellemzőbb akció orgiát és helyette azokat a játék mechanikákat veszi elő, amiket a 21 évvel ezelőtti első részben megszerettünk. Ismét nagy szerephez jut a lőszerkészletünk managgelése és itt több szituációban inkább menekülésen és a bujkáláson lesz a hangsúly, semmint a tűzpárbajokon. Ennek ellenére azért minden klasszikus RE fegyver tiszteletét teszi a játékban, így kapunk 9mm-s pisztolyt, vadászpuskát, magnumot és géppuskát is. Viszont ezért cserébe, tárgylistánk úgy van kialakítva, hogy alaposan meg kell fontolni milyen fontos tárgyakat viszünk magunkkal. A maradék tárgyainkat elrakhatjuk a játékban elszórt ládákba, ami az első részekből szintén egy visszatérő elem. Ugyan ilyen a mentési rendszere a játéknak, ugyanis újra csak adott helyeken található magnókon  tudjuk elmenteni a játékállást, nehezebb szinteken pedig limitálva is van ennek lehetősége, hisz kazettát is kell szereznünk ezekhez a lejátszókhoz. Ennek ellenére azonban érdemes végig játszani nehezebb szinteken is és minél gyorsabban, mert kioldhatunk vele új fegyvereket, képességeinket feljavító tárgyakat is, amik elviselhetővé tehetik a Baker házban átélt borzalmakat, feltehetően ha helyet szorítunk ezeknek a szűkös tárgylistánkban.

A sok nosztalgikus elem mellett azért találkozhatunk újdonságokkal is. A kevesebb több alapon, most nem szakad a nyakunkba egy hordányi zombi és egyéb bioorganikus förmedvény sem, hanem a játék nagy része alatt a kúriát lakó Baker család tagjai fognak az életünkre törni. Mint fentebb említettem, az esetek többségében inkább menekülni fogunk, de természetesen minden kergetőzés konklúziója egy bossfight lesz. A Baker családon felül újfajta lények fognak az idegeinkre menni, amikre a játék molden néven hivatkozik, de kinézetük miatt én csak takonyembernek hívtam őket. Érdemes vigyázni velük, mert elég trükkösek tudnak lenni. Mindezek ellen segítségünkre lesz a védekezés is, aminek keretén belül, ha magunk elé tartjuk a kezünket, kivédhetjük ellenfeleink csapásait, kevesebbet sebződve ezáltal.

A lakrész tüzetes átvizsgálása után, a klotyóba veszem az irányt, ám kevés dolog van amit lehúzhatnék a játékból. Talán a játék utolsó negyede, ami kissé üres és összecsapott. A játékmenetben, ez ott nyílvánul meg, hogy képtelen újat mutatni, ezért megállás nélkül elkezd rommá bombázni minket takonyemberekkel. A végén lévő főszörnnyel, pedig az egyik leggagyibb küzdelemben lesz részünk, amit valaha átélhettünk Resident Evilben. A történet is elfárad a végére és a nagy reveláció, minden remek csavarja ellenére is annyira japán, hogy az már fáj.

Szépen kifelé veszem az irányt, a vadiúj, ám mégis nosztalgikus épületből és elgondolkodom hogyan tovább? A RE7 befejezése több kérdést vet fel a játék univerzumával kapcsolatban, amit majd a nemsokára érkező Not a Hero DLC valószínűleg meg is fog válaszolni. Mivel a RE Engine, ahogy a neve is mondja, direkt ehhez a franchisehoz készült, több mint valószínű, hogy nem ez volt a utolsó ilyen stílusú játék a sorozatban. A Capcom közben gőzerővel kalapálja épp össze a Resident Evil 2 remakejét és nyáron egy új animációs film is kijön még.

Kijelenthetjük tehát, hogy a Resident Evil 7 képes volt elérni azt, ami annak idején a negyedik résznek is sikerült: ügyesen változott meg, igazodva a trendekhez, mégsem felejtette el a gyökereit, sőt nem szégyellt visszanyúlni azokhoz. Remélem sok hasonló játék vár ránk a sorozat jövőjében.

Öt év telt el Darth Malak bukása óta. Bár a zsarnok legyőzetett, de az árnyékban megbúvó sith-ek ezidő alatt kiírtották a Jedi Rend nagy részét és a Köztársaság gyenge lábakon áll.  A galaxis egyetlen reménysége az egykoron száműzött Jedi, akinek rejtélyes módon sikerül újra összekapcsolódnia az  Erővel. A sithekkel a nyomában és a kitűzött vérdijjal a fején, a Száműzött egyetlen esélye a túlélésre, ha megtalálja a Jedi tanács még életben maradt tagjait szerte a galaxisban és egyesíti erőiket. Az útja során rengeteg szövetségest és ellenséget szerez. Ám a galaxist átívelő kaland közben nem csak a saját, de vele tartó bajtársai sorsa is fordulóponthoz érkezik.

A Knights of the Old republic (továbbiakban KOTOR) nem csak, hogy megérdemelten lett minden idők egyik legjobb  Star Wars játéka, de sikerült lefektetnie a huszonegyedik század elejének legjobb RPG-inek az alapjait. A folytatás nem is lehetett kérdés, azonban ezt nem a Bioware heggesztette össze, hanem az Obsidian Entertaiment, kiknek a fejlesztői nyugodtan odaállhatnak elődeik mellé mind tapasztalat, mind kreativitas terén. Az már más kérdés, hogy a Lucas Arts egy kissebb csodát várt tőlük. Nézzük milyen, mikor egy hozzá nem értő kiadó hülyét akar csinálni az egyik legjobb játékfejlesztő csapatból a piacon.

Kezdjük azzal, hogy az Obsidian fejlesztőinek már egy évvel a KOTOR megjelenése előtt a sztorin kellett dolgozniuk, holott még az első résznek a története a homályba veszett. A legnagyobb szemétség azonban a határidő megvágása volt. Az eredeti terv szerint a játékot, a 2005-ben megjelenő Sithek Bosszúja hátszelén akarták felreptetni, még ugyanabban az évben. Mikor pedig annak rendje és módja szerint a fejlesztőcsapat kibővítette a játékot, a kiadó fejesei úgy döntöttek mégis inkább 2004 végén jelenjen meg a játék. Mivel a fejlesztőknek nem volt mit tenniük, egy alaposan megvágott, bugoktól hemzsegő játék került a boltok polcaira, köszönhetően a Lucas Arts töketlenségének. Sajnos a játékfejlszetés világában ez nem egyedi eset, de az elszánt rajongók olykor tényleg csodákra képesek. Évekkel később megjelent egy rajongói mod, ami egy kazalnyi kivágott tartalmat rak vissza a játékba, valamint jócskán orvosol bugokat is.

A történet ugye még mindig kb. 4000 évvel a Baljós Árnyak előtt játszódik, az első rész után öt évvel, tovább víve annak a történetnek minden egyes monumentalitását, meghatványozva. Az Obsidian kétségtelenül művészibb alkotás, elég csak a dialógusok vagy a szinkronhangok minőségére gondolni. Arról nem is beszélve, hogy, ha agyonvernek sem biztos, hogy tudok mondani olyan Star Wars játékot, amelyikben ennyi faszán kidolgozott karakter lett volna. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a játék vége felé kicsit úgy éreztem, hogy a saját, játékos karakterem, csupán egy eszköz, egy csatorna, amin keresztül megismerhetem az utitársaim egytől egyig remekbe szabott történetét. Bárkiről bármit mondanék, spoileres lenne, de az előző rész után ismét színes kompániával utazhatjuk körbe a galaxist, ami mind mennyiségileg, mind minőségében több az elődénél.

Remekül ágyazzák bele ezt a remek sztorit a játékmenetbe is. Az egyik első párbeszédünkben például kitárgyaljuk az előző játék végkifejletét és kulcsfontosságú dolgait, így kialakítva a Sith Lord előzményét egyetlen egy dialógusban. Már nyáladzottam egy sort a csapattársakról, de azt nem említettem, hogy rendelkezik a játék egyfajta „bizalom rendszerrel”, aminek a lényege röviden annyi, hogy bizonyos tetteink, illetve elejtett mondataink negatív vagy épp pozitív irányba befolyásolhatják a kapcsolatunkat egy-egy adott karakterrel. Bizonyos karakterek, ha elég jó kapcsolatba kerülünk velük, akár olyan titkokat is felfedhetnek, amik a történet szempontjából fontosak lehetnek), de még akár Jedit is képezhetünk néhányukból.

Már ez a pár dolog is elég, hogy megértsem, miért vannak sokan azon a véleményen, miszerint a KOTOR 2 kenterbe veri az első részt.  Ennyire rég volt (lesz) nyomasztó a messzi messzi galaxis, a karakterek jók, a helyszínek nagyobbak és szebbek, akkor mi lehetne a baj.

Talán túl magasra rakta a lécet az első rész, vagy az a könnyedebb Bioware-es kaland  jobban átjön, de egyszerűen nem tetszik annyira  Sith Lords mint elődje. Ettől persze nem egy rossz játék, sőt műfajának kiemelkedő darabja, de vannak hibái, aminek  legalább a fele megoldható lett volna, ha a Lucas Arts nem ilyen hamari.

Rajongói Patch ide vagy oda, néha örültem ha eltudtam indítani  a játékot, mert még mindig kurva sok bug van a játékban. Nem egyszer dobott ki betöltésnél, mentésnél, párbeszédnél stb. Sajnos, ezt nem tudom csupán a rövid fejlesztési időre fogni. Az Obsidian később a Fallout: New Vegas-nál is elkövetett hasonlókat és olvastam már több helyen, hogy nem egy (amúgy rohadt jó) játékot adnak ki, rengeteg hibával. Az Odessy Engine-nel sokkal többet nem lehetett kihozni, de azért igyekeztek, a nagyobb terekkel és a kidolgozottabb NPC-kkel, de semmi szembetűnőbbet nem vettem észre. Az inventory még mindig egy katyvasz, de már kategóriánkénti szűrőnk van, ami lebontja csak a fegyverekre, csak a páncélokra stb.

A harcrendszer megmaradt a Dungeons and Dragonsból átvett körökre osztott/valósidejű hibridnél. El lehet vele bohóckodni, de tartom hogy a TPS műfajnak ez nem követendő irány.

Most jövök rá, ahogy írom e sorokat, hogy igazából nem is  a bugok, vagy a játék kvázi negatív oldala, ami nem tetszik, hanem hogy alig változott valami. A harcrendszer, a grafika, de még a hajónk is ugyanazok lesznek, basszus. Értem én, hogy ennyi idő alatt ne várjon csodát az ember, de akkor itt és most hadd kérdőjelezzem  már meg az ilyen játékok létjogosultságát. Kapnak rá max másfél év fejlesztési időt és ugyan jó pár újítást belepakolnak, de valahogy olyan  érzésem van, hogy takra ugyanazt a játékot kaptam meg, mint az előző rész. Ugyan a Sith Lords egy minőségi játék és szegény lenne nélküle mind a Star Wars, mind az RPG játékok palettája,valahogy nem érzem teljes értékű folytatásnak JÁTÉKMENETBEN. A történt kiváló és leborulok az Obsidian előtt, hogy ilyen körülmények mellett is egy ilyen fasza sztoriorientált szerepjátékot tettek le az asztalra és kihozták az egészből a maximumot.

Hahh.. két vessző hiba volt.. és ennyi.. O.o 

Nincs is rám szükség..

"A galaxisban dúló háború alatt szokatlan egyének verődnek össze, hogy egy képtelennek tűnő küldetés keretében ellopják a Birodalom pusztító fegyverének, a Halálcsillagnak a tervrajzait. A Star Wars-univerzum eme kulcsmomentuma hétköznapi  embereket hoz össze, akik nem mindennapi tetteket hajtanak végre, s közben részeseivé válnak valaminek, ami messze túlmutat rajtuk."

Először is egy vallomással kell kezdenem: Dacára annak, mennyire tetszett az Ébredő Erő, második újranézésnél már lecsendesedett a bennem lévő fanboy és érezni kezdtem, hogy kevés dolog teszi élvezhetővé a filmet. Harmadjára pedig ráeszméltem, hogy az Új Reményen felkapaszkodni próbáló hetedik rész, Han Solo és Cewbacca jelenetei nélkül épp hogy csak kilátszik az előzmény trilógia mögül. Miután szép lassan kiábrándultam a hetedik részből, meg is érkezett a Zsivány Egyes hypeja, ami valahogy az első trailernél elveszített engem. Szinte biztos voltam benne, hogy mostantól a Disney neki áll kifosni magából az igénytelenebbnél igénytelenebb Star Wars filmeket, tojva a minőségre. 0 elvárással ültem be a moziba és elégedetten távoztam, miközben mindenkinek a fülébe kiabáltam, hogy: Aaaaztaa kurvaaaa!

Mondjuk már csak az SW idővonalán való elhelyezés miatt is nehéz lett volna elhibázni a filmet. A Star Warst említve mindannyiunknak a Halálcsillag, az X-szárnyúak és az életképtelen rohamosztagosok jutnak eszünkbe és véletlenül sem Jar Jar vagy a MidiClorianok. Ezért is külön öröm, hogy újra kapunk egy a birodalom korában játszódó filmet a '83-as Jedi Visszatér óta először.

Ebből két dolog is következik: az egyik, (hogyhogynem) a Birodalom masszív jelenléte a galaxisban. Sok helyen olvastam mennyire átjön a Birodalom féle diktatúra, de ez nálam valahogy kimaradt. Néha itt-ott halványan felrémlik egy elnyomó rezsim képe, de mégsem azt kaptam, amit elvártam. A másik dolog ami a birodalom-érában jellemző a jedik jelenléte, pontosabban annak hiánya, hisz mit tudunk erről az időszakról jedi téren? A Sithek bosszúját követően két jedi maradt életben, az egyik a Dagobah mocsárvidékén élő Yoda, a másik pedig a Tatoinon tartózkodó Obi-Wan és ennyi. Mivel ők nem tűnnek fel a történetben, a filmben nincsenek jedik. Az Erőről is viszonylag kevés szó esik, de nem hagyják elfelejteni. A Republic Commando óta vágytam egy olyan a Star Wars történetre, ami megmutatja, hogy a jedik és a sithek nélkül is megállja a helyét az univerzum és ez nálam betalált. Természetesen, mivel a Birodalomról van szó, megjelenik mindenki kedvenc Vadere is. Igaz keveset szerepel, de akkor megtudjuk miért félik még a birodalmiak is Vader erejét.

A karakterek, talán a legjobban árnyalt szereplők ebben a filmben az összes közül. Kapunk seggfej, "a cél szentesíti az eszközt" elvet valló lázadót, jó útra tért birodalmi pilótát (sajnos ő jobb hátteret is kaphatott volna) is, de talán az is tudatos döntés volt, hogy a csapat egyetlen droidja is egy átprogramozott birodalmi robot modell. Tisztában vagyok vele, hogy a Star Wars univezumban a droidok leginkább csak humor forrásként vannak jelen, de amit K2SO alkot a Zsivány Egyesben arra szavak nincsenek. Messzemenően ő a legviccesebb droid, akit a messzi messzi galaxisban eddig láttam. A karakterekhez tartozó színészek nem rosszak, de semmi kiemelkedőt nem nyújtanak. de ez betudható annak, hogy hétköznapi embereket formálnak meg. Talán a főgenya figurája volt a leghitelesebb. Őt elég hamar megutáltam.

Látványban még mindig verhetetlen a Industrial Light and Magic csapata, és jó látni, hogy a hetedik résszel visszatértek a "nem minden csak CGI" ars poeticához. Kellően sok robbanást és harcot látunk majd, legyen szó, akár harci gépezetek csatáiról, vagy a gyalogos küzdelmekről. Az utolsó csatajelenet muszáj megdicsérnem, annyira rendben volt, mintha egy háborús filmet néztem volna. A befejezés, pedig az egyik kedvencem a Star Wars filmek közül.

Szerintem a Zsivány Egyes egy remek kezdés a különálló Star Wars filmekhez. Ha így folytatja a Disney, abból nagy baj nem lehet.

„Nevük tisztázása után, Michael és Sara összeházasodik, boldogságuk azonban rövid életűnek bizonyul. A szövetségiek ezúttal Sarat veszik célba, és egy női börtönbe szállítják. A helyzetet súlyosbítja a nő terhessége, és hogy Michaelék régi ellensége vérdíjat tűz ki a fejére a börtön falain belül. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben csak egy megoldás létezik. Michael és barátai megpróbálják megszöktetni Sarát és a szíve alatt hordott magzatot, ezzel megmentve az életüket.”

A Prison Break negyedik, egyben záró évadának utolsó része négy éves időugrással ért véget, ami ugyan pár apróbb kérdést felvetett, de így is szép lezárása lett volna a szériának, mégis elkészült egy másfél órás, dvd-n megjelent záró film.

Újra börtönben vagyunk, ám ezúttal, a női fegyházak mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A harmadik évad idején voltak pletykák egy női börtönös mellékszálról „Prison Break: Cherry Hill” munkacímen és bár abból nem lett semmi végül, azért érezhető volt, hogy kapunk előbb utóbb egy ilyen szálat is.

A hangulat eléggé nosztalgikus, a fontosabb szereplők mind visszatérnek és az új karakterek, mint például a börtönbéli nagycsalád feje, az Apa nevű nő zseniális játéka sem elég arra, hogy megmentse a filmet. Erőltetettnek és súlytalannak tűnik ez az alkotás, ami legfőképp annak köszönhető, hogy a negyedik évad végén lévő időugrás miatt már senkiért sem izgulunk, hiszen tudjuk, hogy merre fut életük vonala. Csak az utolsó 10 perc ugorja meg a széria által felállított lécet. Kár is szót pazarolni erre, rajongóknak egyszer kötelező megnézni, de ha valaki még csak most barátkozik a sorozattal, semmiképp ne ezzel kezdje (hanem mondjuk az elején..).

A kétszeri lezárás után csak az elvakult rajongók reménykedtek a folytatásban, de véleményem szerint így volt kerek Michaelék kalandjainak lezárása. Utóéletét tekintve, utalások szintjén más sorozatokban is megemlékeznek erről a remek szériáról. Paul Scheuring, a Prison Break atyja új sorozattal jelentkezett, Breakout Kings címen, ahol két szövetségi ügynök, fegyencek segítségével igyekeznek elkapni szökött bűnözőket. Az egyik epizódban feltűnik a Zsebes is

Ezenkívül a CW szuperhős sorozataiban több színész is feltűnik, mint egy-egy DC-képregény szupergonosza és ezek közül a két fontosabb szerephez jutó nem volt más, mint Wentworth Miller és  Dominic Purcell. Elmondani nem tudom mennyire fun volt ilyen sokidő után újra egy jelenetben látni a két színészt, nem is beszélve az egyéb easter egg-ekről, mint amikor Miller karaktere kijelenti:

„It’s not my first prison break.”

Mindezalatt a sorozatot készítő csatorna, a Fox leporolta két sikersorozatát, így a 24 és az X-akták is kapott egy-egy rövid plusz évadot. Talán vak vagy naiv voltam, hogy nem vettem észre, hogy hova fog ez vezetni...

"A Cég néven ismert, velöjéig romlott szervezetet elpusztítani igyekvő Michael Scofield és bátyja, Lincoln akcióját egy kegyetlen bérgyilkos nehezíti, ám ők mindenre elszántan törnek előre: ki akarják deríteni a rejtélyes Scylla titkát. A döbbenetes végkifejlet felé vezető úton a feszültség egyre nő, miközben életek mennek tönkre. Michael és Lincoln azonban tovább harcol: arra vágynak, hogy eljöjjön a nap, amikor nem kell többé menekülniük."

A testvérek egy negyedik kalandra is visszatérnek, ám ezúttal nem a börtönből való szökés, sem pedig a menekülés a cél. Ez az évad a visszavágásról szól, és arról, hogy Michaelék egyszer és mindenkorra megpróbálnak végleg leszámolni a Céggel. Egy nemzetbiztonságnál dolgozó ügynök, Don Self ad erre egy kiváló lehetőséget a testvéreknek, aki egy impozáns csapatot is verbuvál melléjük: A csapat tagja lesz többek között, Sucre, Bellick, de még Mahone is. Míg első kettőnek igazából csak az amnesztiához jutás a célja, a kedvenc exnarkós, exFBI ügynököm olyan motivációt kap, amivel csak kevesen nem tudnánk azonosulni (no spoiler) . A csapat még két tagot kap. Az egyik egy Roland Glenn nevű, ázsiai hacker srác (csak semmi sztereotípia), a másik pedig Sarah Tancredi...

Nos igen. Az írósztrájk és a színésznő szerződésénél felmerült problémák miatt, egy eléggé durva húzással úgy tűnt, végleg kiírták Sara karakterét a harmadik évad közepén. A rajongói visszajelzéseknek köszönhetően azonban a negyedik felvonás kezdetén mindezt egy huszárvágással semmisé tették, egy eléggé felemás magyarázattal.

Nincs mit tenni, hisz ezen az évadon érezhető a rajongókkal szembeni megfelelési kényszer. Mi több, erős a gyanúm, hogy eddigre már csak ez tartotta egyben az egészet. Kapunk visszautalásokat, eget rengető fordulatokat és több karakterről (még a testvérekről is) olyan dolgokat tudhatunk meg, amikre sosem gondoltunk volna.

Eme titkok és rejtélyek felfedése közben, a Cég sem tétlenkedik, hisz ebben az évadban maga a szervezet (pontosabban a vezérkara) az ellenfele Michaelék "szupercsapatának". Dacára annak, hogy tőlük eredeztethető minden, ami a testvérek életének össze omlásához vezetett, nincs egy összetett figura sem a vezetőség tagjai között. A cél valószínűleg az lett volna, hogy a főgóré, Tábornok karaktere vigyen el mindent a hátán, de ez sem jött össze. Az egyetlen, akiben valami szikrát láttam, az a csapat ellen küldött Wyatt nevű bérgyilkos. Ha ő feltűnik akkor a feszkó garantált!

Valahol a jó és rossz határmezsgyéjén próbál meg egyensúlyozni Zsebes és az előző évadban megismert antagonista, Gretchen is. Előbbi kezdetben vérbosszút hirdet Michael ellen, amiért annyiszor átverte őt, de ez a szál végül a süllyesztőben végzi és egyfajta komikus háttérkarakterré sínylődik az egykori pszichiátriai eset Bagwell. Gretchennek pedig még csak dicső múltja sincs a sorozatban, amiért szomorkodni kéne. Bedob egy-két váratlan fordulatot a közösbe, de sok vizet nem zavar.

A koncepció valóban idegennek hat az előző évadokhoz mérve, de mindenkit megnyugtatnék, hogy hiába hasonlít a  negyedik fejezet egyfajta szegény ember Mission Impossible-ére, tökéletes lezárása a sorozatnak. Nem is beszélve arról, hogy a hatóság a cselekmény ideje alatt ugyanúgy körözi a szereplők többségét, így a szokásos paranoia érzés megmaradt a néző számára és a sorozat is önazonos tudott maradni magával.

A fordulatok adták mindig is a sorozat gerincét, viszont az évad második felére már szerintem túlnyomják ezeket. Érezhetően nem maradt több a sorozatban, így nem is baj, hogy ezt szánták lezárásnak. A befejezés pedig vitán felül az egyik legmeghatóbb, amit valaha TV képernyőn láttam. Mind a zene, mind az előttünk bemutatott sorsok végállomásai elindíthatnak egy kisebb érzelemhullámot minden empatikus emberben.

Ennek ellenére a konklúzió teljessé tételéhez a sorozat alkotói kiadtak még egy másfél órás TV filmet, ahol válaszokat kaphatunk a sorozat végén feltűnő miértekre.

„A tökéletesen őrzött Fox River fegyintézetből való szökés, úgy tűnik, semmiség volt. Michael Scofield ezúttal nagyobb bajban van: az életéért kell harcolnia a Sonában, egy pokoli panamai börtön falai között, ahol az egyetlen szabály a brutális erőszak és ahonnan az egyetlen kiút a hullazsák. Fogytán az idő, Lincoln Burrows  kétségbeesetten küzd, hogy kiszabadítsa öccsét és vele az egyetlen embert, aki megmentheti bebörtönzött fiát a Cég gyilkos karmai közül....”

Mit tegyen az író, ha sorozata túlnő önmagán és kénytelen tovább fűzni egy alapjaiban lezárt történetet? Erre a kérdésre a Prison Break író gárdája már valószínűleg az előző évad vége felé tudta a választ, hiszen olyan cliffhangerrel zárult az évad, ami mögött egy igencsak megtervezett feloldásnak kellett lennie.

Ám az írók akármilyen izgalmas folytatást is eszeltek ki, a való élet közbe szólt. A 2007 és 2008 között történt írósztrájk igencsak megviselte az abban a szezonban futó sorozatok jelentős részét. Ez leginkább az epizódok számában, pontosabban azoknak drasztikus lecsökkenésében nyilvánult meg. Nem véletlen tehát, hogy a Prison Break 22 részesre tervezett harmadik évada is csupán 13 epizódból áll. Mindenesetre a készítők kihozták belőle a legtöbbet, amit ki lehetett, de vajon hogyan sikerült ez?

A sorozat harmadik felvonása immár Panamában játszódik, ahol a középpontban újból egy börtön, a Sona áll. Itt „vendégeskedik” Michael, akinek a rácsok túloldaláról segít bátyja, Lincoln. A dolguk továbbra sem egyszerű, hisz nem elég, hogy Scofield szabadsága a tét, hanem zsarolással a Cég rákényszeríti, hogy ne egyedül hajtsa végre tervét, hanem szöktessen ki egy rabot is, ami nem egyszerű feladat, mivel Sonához képest a Fox River egy wellness szálló volt.

Az évadon meglepő módon maga a helyszín, vagyis a börtön az, ami nagyot lendít. Tudom, „Már megint egy újabb dutyi, oszt akkor mivan?”. A kérdés jogos, ám az igazság az, hogy a Sona mérföldekkel másabb, mint az első évad, tiszta és rendszerekkel teli fegyháza. Kezdetnek már az is elég, ha eszünkbe jutnak a kegyetlenségükről híres dél-amerikai börtönök, de ha ehhez hozzáadjuk a tényt, miszerint Sonában még fegyőrök sincsenek, akkor már gondolhatjátok milyen remek és vendégszerető hely lehet ez. Mivel a katonaság(!) kívülről figyeli csupán az épületet és ellátmányt is csak adott időközönként kapnak a rabok, a börtön eléggé lelakott állapotban van. A sivár képi világ és a lepusztult környezet ad egyfajta poszt-apoklaptikus hangulatot az egész Sona-beli történéseknek.

Természetesen ezen a helyen is kialakult egy bizonyos hierarchia rendszer, aminek a csúcsán az egykori drogbáró, Lechero áll. A karaktert életre keltő Robert Wisdom kihozza a maximumot a figurából, ami nem sok, de én azért nem mernék arcoskodni vele.

Michael által szöktetendő, James Whistler egy titokzatos férfi, akiről a friss néző nem tudja eldönteni, hogy melyik oldalon állhat. Igazából ez még jó is lehetne, de annyit drámázik barátnőjével, hogy Sofia Lugo karakterét már csak ezért IS utáltam...

...aztán neki áll Lincolnnal nyomozgatni a buta liba. Persze hiába kerülnek egyre durvább szituációkba, a lány hol csak bambán néz, hol pedig épp sírdogál. Erősen gondolkodom, hogy őt, vagy Linc exbarátnőjét/ügyvédjét, Veronica Donovant utálom e jobban a sorozatban.  Várjunk csak? Csak nem egy kialakuló románcot vélek felfedezni Sofia és Lincoln között... Hát haver... te sem az eszükért szereted a nőket.

A testvérek szezonális ellensége ezúttal egy nő, Gretchen Morgan/Susan B. Anthony, akit hamarabb ad el kinézete, mint a karakteres gonoszsága. Valójában a cipőfűzőjét nem kötheti be az előző évad Mahone ügynökének. Jodi Lynn O’Keffe főgonosza ugyan nem kevés kegyetlen tettet hajt végre a rendelkezésre álló kevés epizód alatt, mégis túlságosan súlytalan a karaktere ahhoz, hogy érdekessebbé tegye a kinti szálat, a szökésben való motiváción kívül.

Ha már szóbahoztam Mahonet... Az őt alakító William Fitcher újabb jutalomjátékot kap ebben az évadban, hisz most ő is Sonában vendégeskedik Michaelékkel, de ennél nagyobb problémája is akad, ugyanis „napi gyógyszere” híján saját démonjai is gyötörni kezdik. Így nem csupán a környezetével kapcsolatban változik meg a hozzáállása, de önmagával kapcsolatban is.

Az első évad egyik negatív figurája, Bellick is újra itt van, méghozzá a fegyencek között, ráadásul a tápláléklánc legalján. Öröm nézni, ahogyan Michaelékkel olykor mennyire fölényeskedő fegyőr, élete talán legnehezebb pillanatait éli át.

Zsebes is itt indul meg a lejtőn, bár nem a cselekmény szempontjából. Szépen megjárja a sonai szamárlétrát, egyre magasabb szintre jutva, de ezzel együtt karaktere az elmebeteg vadállatból átvált egy, a háttérben kavaró kis senkivé. Kár érte.

Ha már itt vagyunk, emlékezzünk meg Sucréról is, aki eddig a szappanopera felelős volt a sorozat életében. Végre jegelik a márikrúz-szálat, így megtudhattam, mire képes a karakter e nélkül... Nem sokra. Azért betölt némi support jelleget és az évadzáróban Sucre a legjobb formáját hozza, de az év közbeni történései valahogy hidegen hagytak.

Michael Scofield személyiségfejlődése viszont annál inkább lekötötte a figyelmem. Az évad elején még ugyanazt a célra törő manipulátor, de jószándékú zsenit kapjuk meg, akit már jól ismerhetünk. Ám féltávon, bekövetkezik egy esemény, ami egy hidegvérű és bosszúszomjas egyénné formálja őt. Karakterének ezt az oldalát még nem láthattuk. Ellenben egyre nagyobb csalódást okoz Lincoln Burrows karaktere, aki úgy tűnik, csak a halálsoron működött. Itt inkább előbb üt/lő aztán kérdez karakter, amit azért sajnálok, mert sokkal többet ki lehetett volna hozni a szereplőből.

Talán firkámból kiderülhet, hogy az évad koncepciója és a Sona „világa” ugyan nagyon megfogott, ám már itt lehet érezni, hogy mesterségesen kitoldották a sorozat élettartamát, ezért kissé üresnek hatott az egész. Azonban a lezárás még korántsem jött el.

„Már a falakon kívül járnak, de még nem menekültek meg. Amerika legkeresettebb bűnözői, Michael Scofield és bátyja, Lincoln Burrows előtt hatalmas feladat áll: egy csapat kőkemény és életveszélyes szökevényt kell biztonságos helyre juttatniuk. Nem csak az életükről van szó, de több millió dollár megszerzéséről is. Ám ezúttal nem mindenki ússza meg élve.”

A Prison Break első évada bebizonyította, hogy az egy cselekményszállal operáló sorozatoknak igenis van létjogosultsága a sorozatok világában és, hogy a karakter rétegeltsége, miszerint egy-egy ember nem csak velőéig gonosz vagy jó lehet, mennyit tud dobni egy ilyen egy szálas évadon. Ha megnézzük az utóbbi évek nagy kultstátuszba emelkedett sorozatok sikereit (Dexter, Breaking Bad, Sons of Anarchy) láthatjuk, hogy a Prison Break után milyen népszerűek lettek az antihősökkel foglalkozó tv műsorok.

Az első évad sikere után nem volt kérdés, hogy a következő szezonra is visszatérnek e a képernyőre. Immár a börtön érdekes, ám szürke falai közül kiszabadulva követhetjük az egymásért mindenre hajlandó testvérpár kálváriáját. Az évad két fő cselekmény körül forog. Az évad első fele nagyrészt a Charles Westmoreland által elrejtett milliók felkutatásáról szól. A karakterek szétszélednek az országban, hogy aztán mindenki más-más úton, módon, de egy helyen kössön ki. Miután az első nagy feladatot kipipálták szereplőink, újabb hatalmas fába vágják a fejszéjüket, újra menekülőre kell fogniuk, mert a hatóságok a nyomaikat nyaldossák. A szökevények utáni hajsza alatt egyre több dolog derül ki a titokzatos Cég nevű szervezetről is, akik a háttérből irányították a szálakat és ültették fel Lincolnt.

Elsőre bonyolultnak tűnhet az évad szerkezeti felépítése, de ez betudható annak, hogy a szinte egy helyszínen játszódó első évad után hirtelen elvész a klausztrofób jelleg így sokkal változatosabbak az epizódok.

Az évad egyik  pillére nem más, mint William Fichtner, vagyis az általa életre keltett Alexander Mahone. Az embervadászatot irányító FBI ügynök személyében megkapjuk a sorozat történetének  legkomolyabb főgonoszát. Nem csak a rendelkezésére álló eszközök és erőforrások révén okoz kellemetlenebb pillanatokat szökött rabjainknak, de intelligenciája és megfigyelő képessége Michaelével vetekszik és ez az, amiért igazán veszélyes lehet a Fox Riveri Nyolcasra.

A régi karakterekre se lehet panasz. Például Paul Kellerman karaktere olyan szép ívet kap, hogy az effélét mindig öröm látni egy sorozatban. Az ő személyiségfejlődése az egyik legszórakoztatóbb része az évadnak.

A Sarah hiába jutott az első évad végén kulcsszerephez, összességében nem sok vizet zavart. Ám  ebben a szezonban a karakterfejlődésre is hangsúlyt fektettek az alkotók és olyan helyzetbe kényszerítik bele Sarah-t, amivel sajnos látványosan nem tud mihez kezdeni az őt alakító színésznő, Sarah Wayne Callies. Az egyetlen dolog, amiért mégsem szidom a játékát, mint a bokrot, hogy tudom, hogy játszott ő már ennél sokkal rosszabbul is.. Walking.. khm.. Dead.

Sucre cselekményszála ugyanaz maradt, mint az előző évadban, csak a helyszín változik. Immár nem a börtönből, hanem nyilvános fülkékből hívogatja egykori menyasszonyát, mialatt gyanakodva pásztázza a környéket. Az évad végi cliffhangere viszont kifejezetten érdekesre sikeredett, bár sosem fogom megbocsátani az íróknak azt, hogy miattuk a Maricruz név az agyamba égett örökreee.

Vele ellentétben  ott van Zsebes. Az eddig elmebeteg állatnak tartott gyilkos most megcsillogtatja emberibb oldalát és megtudhatunk egy s mást arról, miként lett ő olyan, amilyen. Tényleg csak dicsérni tudom a figurát és az őt alakító Robert Kneppert, hisz ahhoz nem kevés tehetség kell, hogy ha pár pillanatra is, de a néző megsajnáljon egy sorozatgyilkos őrültet.

Brad Bellick, egykori fox riveri fegyőr is megkapja a maga történetét és talán nem mondok újat azzal, hogy sok rajongóval egyetemben minden egyes alkalommal ujjongva adtam egy hatalmas pacsit a levegőnek, amikor a hajdani korrupt smasszert különleges kegyetlenséggel szivatta meg a karmája.

A végére hagytam a főszereplőpárost, Michaelt és Lincolnt. Lincoln okoz itt-ott meglepetést, mint amikor kiderül, hogy ő sem esik kétségbe, ha olykor egy vert helyzetben tervet kell kovácsolnia valamilyen probléma megoldására. Michaelt pedig szép lassan felemészti az a sok rossz, amit bátyja megmentése érdekében tett.

Az évad befejezése, számomra minden idők egyik legdurvábbja, ami után elképzelésem sem volt hogy fűzik tovább a történetet az írók. Erre rátesz egy lapáttal az a tény is, hogy maga a sorozat két évadosra volt tervezve ezért kíváncsian vártam a folytatást.

"Michael Scofield reménytelen ember egy reménytelen helyzetben. Bátyját, Lincoln Burrowst bűnösnek találják egy brutális gyilkosságban, és a Fox Riveri Fegyházban várja a kivégzését. A bizonyítékok ellenére Michael hisz bátyja ártatlanságában. Mivel Lincoln szabadulására semmi remény, az óra pedig ketyeg a kivégzésig, Michael fegyveres rablást követ el egy bank ellen, hogy ő is sittre kerüljön a bátyja mellé. A terve őrültség, de beválik: a börtönt belülről alaposan kiismerve, mérnöki zsenialitása segítségével megpróbálja megszöktetni Lincolnt a fegyházból."

A sorozatok igazi reneszánszukat élik napjainkban. Legyen szó akár a TV-s, vagy az interneten terjedő formátumról olykor még a legobskúrusabb széria is milliós nézettséget tudhat a magáénak. Kis hazánkban is megvan a maga kultúrája ennek a médiumnak, és ugyan a "hagyományos" TV sorozatok nálunk is több évtizedes múltra tekintenek vissza, én most mégis kiemelnék egy számomra is fontos korszakot a magyar sorozatfüggők történelmében.

Ez a kétezres évek második fele volt, amikor egy nagy "internet-bumm"-nak köszönhetően minden eddiginél több háztartásba jutott el az internet, lehetővé téve, hogy olyan tartalmakat keressünk magunknak, amit a televízió itthon nem ad. Így robbant be a köztudatba egy halom olyan sorozat is, ami itthon, TV-ben, késve, vagy épp egyáltalán nem kapott meg a néző. Ekkoriban két meghatározó sorozatról olvastam nagyon sokat, az egyik a Lost volt a másik pedig a cikk alanyául szolgáló Prison Break...

Maga a sorozat alapötlete is rendhagyó, elvégre egy ember szándékosan börtönbe vonul, hogy kiszökhessen onnan. Eredetileg nem kellett a Fox csatornának az ötlet, de a koncepciót kitaláló Paul Scheuring egy 10 részes minisorozat tervével elkezdett házalni más csatornáknál. Idővel, egyre több sorozat ért el főműsoridőben sikereket, ezért a Fox változtatott az álláspontján. Némi bővítés után, a kezdeti 10 epizódos történet, két 22 részes évadra hízott. A sorozat cselekménye ettől még feszes tempót diktál, ám mégsem ez az ami különlegessé teszi a Prison Breaket.

A sorozat indulása idején a legtöbb széria egy konstans szereplő gárdával, akár egy részben elmesélhető történettel operált. Legjobb példa ezekre a különböző helyszínelős sorozatok. Volt pár kivétel a szériák között, akik bizalmat szavaztak a nézők figyelmének és nem egy-egy részre szóló cselekményeket vonultatott fel, hanem akár egy egész évadon is átívelő szálat, amihez nélkülözhetetlen az összes epizód végigkövetése.

Persze adott a kérdés, hogy mennyi ideig lehet elnyújtani egy börtönből való szökést. Nos, az országos televíziók 22 részes évadformátumainál ez egy általános probléma, de a Prison Break többnyire jól veszi ezt az akadályt. Az évad legtöbb epizodja a szökési terv egy apróbb részletét mutatja be. Persze adódnak időnként komplikációk is, így a cselekmény könnyebben kitölti az évadot, hisz ahogy a főszereplő Michael mondja:

„Nem a sarki kocsmából készülünk lelépni uraim!”

Maga a helyszín nem a legszokványosabb, hisz a cselekmény nagy része egy börtönben játszódik. A készítők bevallottan igyekeztek a hétköznapi emberek számára minél hitelesebb képet festeni a börtönéletről. A sorozat maga is foglalkozik bizonyos témákkal. Van itt faji zavargás, börtönőri visszaélés, zendülés és a rabok közötti hierarchiába is betekintést kapunk.

A börtönben zajló történéseken kívül van egy külső szál is, ahol a főszereplők ügyvédje, Veronica Donovan próbálja tisztázni Michael testvérét, Lincolnt, megmentve ezzel őt a halálos ítélettől. A furcsa és kissé érdektelen kezdet ellenére, ez a sztori vonal is tartogat meglepő fordulatokat.

Akármelyik szálat is nézzük, a karakterek teszik igazán érdekessé ezt a sorozatot. A főszereplő, Michael Scofield a centruma a sorozatnak.  A kissé fura építészmérnök-zseni, aki „még pisilni sem megy egy terv nélkül”. Ám hiába Michael a tervezés, a manipuláció nagymestere, a börtön falain belül hamar rájön, hogy a rabokat még ő sem tudja kiismerni. Az őt alakító Wentworth Miller finoman szólva sem egy színészóriás, de  itt több, mint tisztes iparosmunkát tesz le az asztalra. Nélküle se a sorozat, sem pedig Michael karaktere nem lenne az, ami.

Michael ellenpólusa a sorozatban testvére Lincoln, a jó szívű, de alapjába véve gyarló ember, akit épp emiatt „sikerül” besározni és ártatlanul halálra ítélni. A figurát életre keltő Dominic Purcell kihoz mindent, amit a halálra ítélt rab karakteréből ki lehet, méghozzá meglepően jól.

Még kettő rabot kell megemlítsek. Az egyik az elmebeteg sorozatgyilkos/pedofil „Zsebes” figurája, aki, Robert Knepper zseniális játékának köszönhetően nem egyszer ellopja a show-t a többiek elől. A másik pedig Benjamin Miles Franklin, akiről szép lassan kiderül, hogy karaktere túl mutat a csempészésért bevarrt rabon.

Azonban, ahogy Michaelnek az első napján mondják: Az őrök messze a legnagyobb szemetek a börtönben. Ennek iskolapéldája maga a fegyőrök vezetője, Brad Bellick, aki büszkén elviheti a "sorozat legnagyobb gennyládájának" díját. Se egy kormányügynök, se az utolsó évad főfőgonosza nem ér fel ezzel a rosszindulatú patkánnyal. A megfelelő összegért bármikor "félre néz", kémkedik a rabok után és azt mondván, hogy csak szimulál, nem is törődik vele, ha valaki épp haldoklik. Persze értem én, hogy egy ilyen kemény helyen könyörtelenül rendet kell tartani, de pont az ilyen őrök miatt lehet igaz, hogy a börtön elsősorban a büntetés, mintsem a rehabilitáció feladatát látja el. Ráadásul baszki... Még egy macskát is megöl...

Azért a karakterek terén is vannak kapufák. Az egyik ilyen, Michael cellatársa, Sucre. Ugyan a karakter jól működik, mint lojális bajtárs és barát, ám ami a saját cselekmény szálát illeti, azt így nem tudtam hova tenni. A dél-amerikai szappanoperákba hajló szerelmi háromszög a menyasszonyával és az arra hajtó unokatestvérével talán az egyik leglehúzóbb pontjai a sorozatnak. Mondjuk azon sem lepődnék meg, ha az írók szándékosan csinálták ilyen stílusúra, a latin karakter cselekményszálát.

A falakon kívül az ügyvéd, Veronika Donovan személye, aki borzolta az idegeimet. Egyszerűen nem tudtam szurkolni ennek a végtelenül naiv, buta libának. Az évad elején még megértettem tanácstalanságát és kislányos reményeit, de az utolsó részek alatt már végig fogtam a fejem. Nem egyszer akarja lebeszélni a börtönben ügyködő Michaelt is a tervéről, mondván hogy „Már van egy jobb megoldás”, aztán persze mindig... Nos örüljünk, hogy Michael sosem hallgat rá. Hasonló karriert fut be nálam Lincoln fia, LJ, bár mentségére legyen szólva a karakter fiatal kora és hogy keveset van képernyőn. Ezek után elhihetitek, hogy nehéz volt nem drukkolni a rájuk vadászó antagonistának Paul Kellermannak, akiről spoilermentesen annyit tudok mondani, hogy az egyik legkedveltebb karakterem.

Muszáj megemlítenem a zenéket. Szerény véleményem szerint a TV sorozatok világában ennek a sorozatnak vannak a legfülbemászóbb zenéi. Minden karakternek, minden jellegzetes momentumnak megvan a maga háttérzenéje és akkor még a főtémáról nem is beszéltem. A szerző, Ramin Djawadi dallamai igazán összeszedettek és még X év után is működnek. Nem is csoda, hogy ő jegyzi több sikeres film/sorozat zenéjét. Ezek közül talán a legismertebbek, a Vasember Grammy díjra is jelölt dallamai, a HBO új sorozatának a Westworldnek a hangzásvilága, vagy a Trónok Harcának ikonikus, örök érvényű taktusai. Djawadi muzsikája mellett többször felcsendül olyan ismert előadó zenéje is, mint a Styles of Beyond, a Massive Attack, vagy a Perfect Circle.

A Prison Break első évada elsöprő sikert aratott és kötelező alapművé vált minden sorozat rajongó számára...

Az energiaválság elképesztő méreteket ölt a jövőben. Az egyetlen megoldást az emberiség, egy marsbéli kutatóközpontban látja. A Marson lévő létesítményt üzemeltető Union Aerospace Corporation megnyit egy interdimenzionális kaput a Pokolra. A túloldalról különböző ereklyéket hoznak át, valamint, az onnan nyert korlátlan energia segítségével megoldódik a válság is. Ám egy nap, új átjáró nyílik a pokolból és egy hullám elpusztít vagy megszáll minden alkalmazottat a létesítményen belül. Nem sokkal később egy titokzatos ember szabadul ki az egyik áthozott pokolbeli koporsóból. Különleges páncélját magára ölti és elindul, hogy darabokra tépje a Pokol összes démonát...

 Már 2008-ban megszellőztették, hogy az id software a Doom 4-en munkálkodik. Az id Software CEO-ja, Tom Hollenshead javaslata szerint a Doom II: Hell on Earth mintájára, a negyedik rész is a Földön fog játszódni. John Carmack állítása szerint, játékmenetben  inkább a klasszikus, első két részt fogja idézni az új fejezet, mintsem a horrorisztikus Doom 3-at. Hollenshead  nyilatkozata szerint, a Doom 4 nem a Doom 3 folytatása lesz viszont, rebootnak sem tekinthető. A játék már javában fejlesztés alatt állt, mikor 2009 júniusában a

ZeniMax Media (akik a tulajdonukban lévő Bethesda Softworks miatt lehetnek ismerősek) felvásárolta az id Softwaret. Bejelentették, hogy ezután minden id játékot a Bethesda fog megjelentetni, de ez a Doom 4 fejlesztését nem zavarta meg, sőt, az id akkori játékának, a Rage-nek a kiadása után, 2011-ben, az addig azon dolgozó fejlesztőket, a Doom 4 munkálataira fogták. Nem sokkal ezután borult minden. 2012 végére úgy döntött a csapat, hogy a Doom 4 mégis csak egy újabb reboot lesz, novemberben pedig az id Software alapítója és a Doom alkotója, John Carmack kilépett a cégtől.

2013-ban a Kotaku közzétett egy leleplező cikket arról, hogy a Doom 4 fejlesztése zsákutcába jutott. A fejlesztők nyilatkozata szerint, a játék túlságosan skriptelt volt és többen is az akkoriban inkább már csak szalagon gyártott, tömegtermékként számon tartott Call of Dutyhoz hasonlították. Mivel a készítők úgy gondolták, nem olyan játékot készítenek, mint amilyet az emberek várnak tőlük, az egész eddigi terveket a szemétbe hajították és nulláról kezdték a projektet.

2013 augusztusában, a kreatív vezető Tim Wilits nyilatkozata szerint, az új Doom játék továbbra is a csapat fókuszában van. A 2014-es QuakeConon kiderült hogy kivették a sorszámot a játék nevéből. Ezt azzal indokolták, hogy egy eredet játékról van szó, ami újraalkotja mindazt, amiért a klasszikus játékokat szerették a játékosok.

Mind a fejlesztők, mind pedig a játékosok aggódtak, hogy mennyire tűnhet ki a játék a Call of Duty-k és Battlefield-ek által uralt FPS-ek közül. Aztán a 2015-ös E3-on, végül egy 15 perces gameplay videóban megláthatta a világ, mit is tud a világhírű FPS legújabb része és elszállt minden kétely. Elképesztő fun volt nézni az id Tech 6 motor által hajtott környezetben a démonok aprítását.

A csapat kevés figyelmet fordított a történet kidolgozására, mert a készítők szerint ez a darab nem illeszkedik a sorozatba, mégis elrejtettek feljegyzéseket, kódexet, így viszonylag stabil lett a háttér és így tudunk elméleteket gyártani a főszereplő kilétéről és céljairól. A harmadik rész előtti utolsó klasszikus játék, a Doom64 befejezése gyanúsan egybe vág ennek az elejével, így minden jel arra mutat, hogy az eredeti tengerészgyalogost irányítjuk újra.

Ez a meglepően népszerű elmélet, a főszereplőről és a játékmenet önmagában is elég lenne még a nosztalgiához, de a zene is rátesz egy lapáttal. A Doom zenéi mindig is időtállóak voltak és nem túlzok, ha azt írom, hogy Mick Gordon alkotása is nyugodtan közéjük sorolható. Kitűnően visszanyúlt az eredeti dallamokhoz és mégis sikerült modernizálnia őket. Erre a legjobb példa az első Doom legismertebb dallama, az At the Doom's Gate feldolgozása is.

Az egyjátékos mód brutális démonokkal és hatalmas fegyverekkel teletűzdelt, magas fordulatszámon pörgő játékot kínál. Helyszínekként, a UAC ipari és egyéb céges területei, valamint  a Pokol fog szolgálni. A játékos mozgásrepertoárja kibővült a dupla ugrással és a peremen való felkapaszkodással. A játék nagy újdonsága Glory Kill nevű kivégzési mód. Ha van egy eléggé lesérült ellenfelünk, a teste sárga és kékszínekben kezd villogni, ilyenkor végre tudunk hajtani rajta egy gyors és brutális kivégzést pusztakézzel. Ezt az igen látványos mozdulatsort jutalmak követik, amik az ellenfél hullájából kipotyogó elsősegély- és páncélcsomagok képében jelennek meg.

Hatalmas fegyverarzenállal fogunk rendelkezni. Visszatérnek a régi ismerősök, mint a duplacsövű shotgun, vagy a BFG 9000. Ám utóbbinak  például kevés a lőszerkapacitása, de iszonyat erővel szed széjjel mindent. Hasonló a változás a láncfűrésznél, ami ugyan üzemanyagot használ, de cserébe elsőre kettévágja bármely ellenfelünket, akik aztán hatalmas adag lőszert dobnak el, nagy örömünkre.

Számos szörnyeteg visszatér az előző részekből újraalkotva, mint a Revenant, a Pinky vagy a Mancubus, de még a Cyberdemon is tiszteletét teszi. Az egyjátékos kampány 13 pályát tartalmaz és körülbelül 13 óra alatt lehet rajta végigmenni.

Többféle félreeső elágazást találhatunk a pályákon, amik többnyire valami összegyűjtenivalót rejtenek. Ezek a cuccok szerves részét képezik a Doom fejlődési rendszerének. Gyűjthetünk fegyvermodokat, amik különböző alternatív tüzelési modifikációkkal örvendeztetnek meg (pl.:robbanó lövedékek, automata üzemmód, távcső stb.). A rúnák elteleportálnak minket egy, a pályától független helyre, ahol egy adott feladat teljesítésével, az elhullott ellenfelektől olyan cuccokat szerezhetünk, amik a játék végig játszásához  A páncélunkat is lehet fejleszteni a halott tengerészgyalogosoktól szervált modullal. Ha ez még nem lenne elég, a pályákon találhatunk még úgynevezett Argent Artifacteket is, amik képesek megnövelni maximum életerőnket, páncélzatunk, vagy akár a rendelkezésre álló lőszer mennyiségét. A gyűjthető bizbaszok sorozatát a Doomguy figurák és a sztori háttér kiegészítését segítő kódexek teszik teljessé.

Persze ha ez nem lenne elég, minden pályán van egy rejtett kapcsoló, amit ha megnyomunk egy út nyílik meg, ami egy külön pályát tartalmaz az első két részből.

A kezdeti hányattatások és skepticizmus ellenére a Doom egyjátékos módja hamar közönségkedvenc lett. A multival már korántsem volt ennyire megelégedve a nagyvilág, de erre most nem térnék ki, tekintve hogy soha nem én voltam a célközönsége a többjátékos módoknak. Ettől eltekintve azért kijelenthetem, hogy a Doom sikeresen tért vissza mind a játékiparba, mind a saját gyökereihez.

A Marson bekövetkezett katasztrófa és a Földön történt invázió után, a katonaság lebombázza a vörös bolygó holdjain még életben lévő démonokat. A tölteteket és a sugárzást azonban túléli egy eddig még ismeretlen entitás, aki képes a halott démonok felélesztésére, újraalkotva magának egy minden eddiginél erősebb démonhordát. Megparancsolják a tengerészgyalogosoknak, a Pokol erőinek visszaszorítását, ám a szörnyek kegyetlenül lemészárolják őket. Egyedül egy valaki éli túl a démonok pusztítását... A katona, aki túlélte a Marsot és a Földi Poklot is...

Ennek a cikknek, kronológiailag a Doom 3 előtt lenne a helye, de aztán úgy döntöttem, hogy nem írok a Doom 64-ről. Ez ugyanis egy Nintendo 64-re készült Doom játék, aminek ugyan voltak nem hivatalos, rajongók által készített portjai, de különösen nem hozott lázba és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ám dacára a Nintendo exluzivításnak, nem elég hogy a Doom64 egyszerre szolgál a Doom II folytatásaként, de több mint valószínű, hogy a cselekmény szempontjából ez a játék az átmenet a régi Doomok és a 2016-ban megjelent újragondolás között. A legnyomósabb okom e játék mellett pedig, az október végén megjelent Brutal Doom64 mod volt, aminek hála teljes egészében élvezni tudjuk, immár PC-n is ezt az elfeledett kalandot.

Ami elsőre feltűnhet a játékosnak, az a Doom64 kinézete. Új HUD, új grafikát kapott fegyverek, de még a szörnyek is teljesen új köntösbe bújtak. Nem mondom, hogy jót tett nekik az új fizimiska, de legalább megtöri végre valahára a Final Doom-ig tartott monoton egyhangúságot. A hangok is minőségibbre sikeredtek, ami leginkább a háttérzajokban nyilvánul meg. Nagyon bele tudom magam élni olykor a játékokba, de egy '97-es alkotástól meglepő, ha kishíjján betojok egy-egy mennydörgéstől, vagy sikolytól. Erre azért a pályadesign is rátesz, ugyanis többnyire a horror elemek dominálnak az eddigi játékok scifi vonalával szemben. Ha ehhez hozzáadjuk az ambientes zajokat, garantáltan lesznek feszült pillanataid.

Nem csupán a démon hordáktól kell a Doom 64-ben félni, mert különféle csapdák is hamar az életünket követelhetik a véráztatta folyosókon. Az előzőekben feltűnt leereszkedő mennyezet mellé kapunk még falból kilőtt nyilakat és célkövető rakétákat is.

A sok változtatás mellett a játék alapjai nem változtak. Pályáról pályára meg kell találnunk a kijáratot, amiket legtöbbször kulcsra zárt ajtók mögött találunk. Természetesen a kulcs és kijárat keresés közben szó szerint ránk szakad a pokol egy tonnányi szörny formájában.

Bátran kijelenthetjük hát, hogy a Doom64 a sorozat egyik, méltatlanul elfeledett darabja, de mindenképpen ajánlom Doom és oldschool FPS rajongóknak.