"A Mars egyik távoli kutatóállomásán valami baj történt, az odluvai állomással megszakadt az összeköttetés. Ötös szintű karantén lép érvénybe, és bevetik a Gyorsreagálású Harci Osztagot. A Főtörzs vezette osztagnak sikerül lezárnia a Föld felé vezető átjárót, majd elindulnak felderíteni az állomást. A tengerészgyalogosok ismeretlen eredetű, rémséges szörnyekkel találják magukat szembe, amelyek lesben állnak minden fal mögött, és a telep termeiben és alagútjaiban ólálkodnak, hogy legyilkolják a még életben lévő embereket."

Akárcsak a filmekből készült játékok esetében, a játékokból készült filmeknél sem jelent garanciát az alapanyag sikeressége. Sőt, utóbbinál egyetlen egy igazi pozitív példát sem tudok felhozni. Bármennyire szeretném, még jelenlegi cikk alanyánál sem.

A Doom filmnél is megfigyelhetőek azok a tipikus jellemzők, amiért a legtöbb videojáték-film megbukik. Magából az alapanyagból épp hogy csak átemelnek egy-két nevet, fogalmat, helyszínt, majd az esetlegesen létező kevés történetet is eltorzítják és kifordítják magából és a hab a tortán, hogy ezek után meg képesek komolyan venni magukat. A Doom esetében ez a következőképp fest: A helyszín továbbra is a mars és továbbra is a UAC nevű cég végez kísérleteket és a szörnyek leginkább a Doom 3 Impjeire es Hell Knightjaira hajaznak.. Utalásként kapunk meg egy Pinky nevű kriplit, akinek hiányzik az alfele, egy BFG nevű szuperfegyvert, kék lövedékkel (mitől is lett volna nehezebb zöld színbe, ha már a játékokban ez a jellegzetessége a fegyvernek, végül is...) és a játék utolsó harmadában egy kb. 5 perces jelenetet, amikor FPS nézetben láthatjuk hogyan aprítja főszereplőnk a golyófogó zombikat és egyéb torz lényeket.

Hogy ezenkívül mit ad nekünk, nézőknek a film? Egy alibi sztorit valami kromoszóma kísérletről, aminek egy a Marson felfedezett ősi civilizáció egyedei szolgáltatják az alapokat. Persze! Pokol kizárva! A pokolból támadó démonok, amúgy sem képezték soha szerves részét a Doomnak! SOHA! Ha ez esetleg nem lenne elég, kapunk meg főszereplőnek egy Dwayne "The Rock" Johnsont, akinek a neve manapság sem egy néző csalogató, de 10 évvel ezelőtt meg pláne nem volt az. Karl Urban es Rosamund Pike sem nyújtják életük alakítását de előbbinek megbocsájtok a Dredd, utóbbinak pedig a Gone Girl miatt, mert tudom hogy képesek ennél sokkal többre is.  A többiekre  lényegében felesleges  is kitérni, de az írók sem könnyítették meg s színészek dolgát. A karakterek között megtalálható a pszichopata, a vallási fanatikus,az újonc, s csöndes néger, a nagydumás néger stb. Ebből rájöhettetek, hogy a film nem bővelkedik bonyolult karakterekben és náluk  már csak a párbeszédek vannak szarabbul megírva. Az egyik jelenetben katonáink a csatornába bóklásznak, térdig érő, átláthatatlan szartengerben, amikor az egyikük elsüllyed egy gödörben. Félóra riadalom után kiszedik a többiek. A Rock által játszott őrmester reakciója a következő:

"Nézzétek a lábatok elé"

Bocs! Az én kurvaanyámat! Ugyan katonákról beszélünk, de ne mondja senki, hogy követelmény koromsötétben, keresztül látni a sűrű szennyvízen. A másik nagyon érdekes reakciója a nagyszájú Dukenak van, mikor a dokinő épp boncolás közben kiszedi az egyik szörny veséjét mire az nagyokosan megjegyzi:

"Az a kutyáknak is van, meg a malacoknak."

No shit Sherlock! Azt hiszem erre szokták mondani, Ha hallgattál volna bölcs maradtál volna...

 Mindennek ellenére, mégsem tudok teljesen haragudni erre a filmre, mert azokban a pillanatokban, amikor megidézik a játékok hangulatát, a legnagyobb guilty pleasure-é válik a szememben. Persze, ettől még bármennyire is szerettük volna a Doom nem váltotta meg a videojáték adaptációkat. Idén két játékos-film is érkezik, így reméljük azoknak nem lesz hasonló végzetük.

"A XXII. századra az emberiség megvetette a lábát a Marson. A világ leghatalmasabb vállalata, a Union Areospace Corporation elsődleges célul tűzte ki a vörös bolygó emberi életre alkalmassá tételét. Ezt azonban egy váratlan felfedezés zavarja meg, amikor is egy ősi marsi civilizáció nyomaira bukkannak. Hátrahagyott írásokból a tudósok megtudják, hogy a marsiak kifejlesztettek egy rendkívül fejlett teleportációs technológiát. A UAC prioritást váltva, e technológia fejlesztését teszi meg legfőbb feladatává és megkezdődnek a kísérletek...

Évekkel később a marsbeli bázison világítás és energia problémák lépnek fel. Nem beszélve a személyzet pszichológiai megviseltségéről, a különös eltűnésekről és halálesetekről a komplexumban. A UAC ennek rendbehozatalára küldi az egyik tanácstagjukat a bolygóra, a létszámhiányt kipótolandó katonákkal. Az egyik frissen érkezett tizedes meg is kapja a feladatául az egyik eltűnt tudós megkeresését. Az épp megtalálja a kérdéses személyt, amikor különös támadás éri a bázist. Az egyik kísérleti teleportkapun keresztül gonosz lelkek szállják meg a komplexumban élők 90%-át, vérszomjas lényekké változtatva őket és ezzel egy időben démonok tűnnek fel a bázis véletlenszerű pontjain és támadnak meg minden élőt. A tizedes elindul hogy vészjelzést küldjön a Földnek eközben kénytelen felvenni a harcot az átváltozott személyzettel és a kapu túloldaláról érkező szörnyekkel. Ahogy felfedezi a helyet úgy tud meg egyre többet a támadó démonokról és a kapun túli világról amit sosem lett volna szabad kinyitni..." 

Huh. Ez jó hosszúra sikeredett! Legalább szemléltetnem, történetében (is) mennyiben eltérő a Doom harmadik fejezete az elődökhöz képest. Igazából nem is beszélhetünk tényleges folytatásról mert ez inkább a klasszikus első rész modernebb feldolgozása. A fentebb látható történeti áttekintésből észrevehető, a rebootolással jár a történet komolyabban vétele is, de ez kissé csalóka. Hogy miért írom ezt? A játék története alapvetően nem rossz, de a tálalás miatt mégsem jön át a teljes élmeny.

A legelső és legfontosabb mondanivalóm a játékkal kapcsolatban, hogy nagyon para! Nálam bőven elfoglalja a helyet az Alien játékok mellett mint a " Az Egyik Legfosatósabb Játék Ever". Ezt leginkább azzal éri el, hogy ügyesen játszik a fényekkel,pontosabban azoknak hiányával. A marsbeli kutatólaborok megfelelően nyomasztóak és sötétek és ha meg ez nem lenne elég, zseblámpánkat nem használhatjuk a fegyvereinkkel egyszerre. Ez a húzás olyan szintű taktikázásra kényszeríti a játékosokat, amire eddig talán meg nem volt példa. A legnagyobb baj ezzel viszont, hogy a játék felénél a lámpa és fegyver közti váltogatás inkább szálka lesz a szemünkben, mintsem egy izgalmas feature.

Az előző rész óta eltelt időnek köszönhetően a démoni ivadékok ijesztőbbek mint valaha. Megtalálhatjuk a klasszikus szörnyeket, mint a tűzlabdát dobáló Imp, a rakétás Revenant, de még a hatalmas Cyberdemon is tiszteletet teszi. Új rémségeket is kapunk a klasszikusok melle, például a nekem külön parafaktort jelentő pókszerű Trite-tot vagy annak "kistestvérét" a Tick-et. Szerencsére a démonok seregéhez megfelelően széles fegyverarzenál dukál. Visszatér a láncfűrész, a shotgun (a duplacsövű változat itt meg nem), a forgógépágyú a plazmapuska, a rakétavető és a BFG 9000 is. Ezenkívül újoncként használhatunk gépfegyvert és gránátot is akár. Érdekesség, hogy itt mar nem tudjuk egyből ellőni az összes skulót, hanem ha kifogy a tárunk újra kell töltenünk, ahogy azt szokás. Töltényeket, valamint a páncél és életcsomagokat a pályákon elszórva találjuk, illetve felfedezhetünk kódzáras tárolókat, amikben a szokásosnál is több motyót lelhetünk fel.

Hogyan tudhatjuk meg ezeknek a szekrényeknek a kódjait? Ezekben leginkább a megboldogult személyzet PDA készülékében lesz elrejtve az email-ek illetve a hangfájlok között. A PDA-nk egyébként a továbbjutásban is hasznos nemcsak a plusztárgyak megszerzésében. Egy ilyen megszerzett ketyerénél nem csak személyes dolgai töltődnek át a mi készülékünkbe, de biztonsági hozzáférésüket is megszerezhetjük, hogy továbbhaladhassunk az adott területen.

 Egy másik újítása a játéknak az ún. user-interface használata. Ez a feature a gombok nyomkodását hivatott helyettesíteni és lényege annyiban merül ki, hogy egy terminálhoz érve a képernyőn belül a célkeresztünk kurzorra változik egy érintőképernyős modul benyomását keltve ezzel. Nem sok de ilyet azóta is talán csak a Quake 4-ben láttam. Minden szép grafika és remek karakter mimika mellett is érződik hogy ennél láttam mar jobbat a 2004-es évben a Half-Life 2-től es talán ez lett a Doom 3 veszte is, hogy a vele egy időben megjelenő vetélytárs majdnem mindent tudott, amit a cikk alanya, azonban tovább fejlesztve.

 Még ugyan a történet megmenthetné a játékot, de az végképp nem húzza ki a csávából. Mint említettem nem rossz az alapfelvetés de mindezt B-filmes tálalásban kapjuk, és a legizgalmasabb részeket (pl. a letűnt marsi civilizáció kihalásának sztorija) csak elvetve tudjuk meg PDA bejegyzésekből vagy videó-lemezekből. A játék hangjai királyul vannak összerakva. Minden szörnynek megvan a maga hangja, amiről a koromsötétben is sikerülhet beazonosítani a legtöbb kreatúrát. Végül, ha létezik "A Világ Legjobb Játék Főcímzenéje" díj,  azt magasan Chris Vrenna es Clint Walsh által jegyzett Doom 3 főtéma. Kellően zúzós metal, ami hűen tükrözi a Doom stílusát és világát.

Doom 3: Resurrection Of Evil

"2145 November 15-én, egy félresiklott teleportációs kísérlet következtében, a UAC marsi kutatóbázisát megtámadta a Pokol serege. Az invázió az létesítmény teljes pusztulásához és a személyzet összes tagjának halálához vezetett. Öt nappal később a Földről érkező felderítő osztag egyetlen túlélőt talált, egy tengerészgyalogos tizedest...

2146 Május 1-én egy űrszonda egy ismeretlen eredetű jelet fog a Marsról. Ennek következményeképp a UAC vezetősége bejelenti a Mars Program újrakezdését és egy kutatócsoportot küldenek a vörös bolygóra...

2147 Március 17-én egy mérnöki tengerészgyalogos és csapata, az egyik kutató kérésére felderítik az egyik katakombát a Mars felszíne alatt. A kutatás eredményeként, az egyik kamrában rábukkannak egy különös ereklyére. A tárgy megérintésekor azonban egy energia hullám söpör végig a bázison, megölve ezzel a tengerészgyalogos csapatát és megnyitva a marsiak ősi portálját, amivel újra szabadon engedi a Pokol erőit. A katonára és a kutatókra marad a feladat, hogy megismerjék az ereklye titkát és véglegesen bezárják a Pokol kapuját."

A játékhoz a megjelenést követő évben készült egy kiegészítő lemez is Resurrection of Evil néven. A történetet kicsit erőltettetnek érezem, de új tartalmak  terén kapunk néhány új ellenfelet egy az Imphez hasonló Vulgart, egy böszme rakétás démont a Bruisert, valamint négy új bosst. Levadászásukban segítségünkre lesz három új fegyver. A Grabbergun a HL2-beli Gravitygun abszolút lenyúlása. Használatával tárgyakat húzhatunk magunkhoz közelebb vagy lőhetjük ki ellenségeinkre, de felhasználhatjuk ellenük felénk dobalt tűzgolyóikat is. Megkapjuk a második rész óta hiányolt duplacsövű sörétest is. Az alapjáték Soul Cube-ját helyettesítendő, kapunk egy ereklyét is, ami a legyőzött bossok után egy-egy képességeket ad nekünk az ereklye használatának időtartamára.

Ezután évekig csend honolt a Doom háza táján (leszámítva a Hollywood által kitermelt filmről is, de az... hagyjuk egyelőre...). Negyedik részt nem, viszont egy ráncfelvarrást kapott a sorozat, Doom 3: BFG Edition néven. Ez tartalmazta azt első két rész itt-ott módosított változatát a Doom 3-at es annak kiegészítőjét jelentős változtatásokkal és egy nyolc pályás küldetéscsomagot Lost Mission néven. Itt az alapjátékban megismert(és gyorsan elhalálozott) Bravo Osztag utolsó túlélőjét alakítjuk, aki egy tudós segítségével megpróbálja leredukálni az invázió mértékét. Ebben a felújított harmadik részben kapunk szebb és mindenek előtt világosabb grafikát, több lőszert es a páncélunkra szerelt lámpának köszönhetően képesek vagyunk egyszerre használni lámpánkat fegyverünkkel. Sokak szerint ezekkel a módosításokkal a játék sokat veszített a horror hangulatából. A felújítások ellenére viszont a grafika sem tűnik nagyobb számnak az eredeti verziónál. Mint arra mar rájöhettetek ez az újrakiadás nem nyerte el a többség tetszését, de én azért elvoltam vele. 

Horror rajongóknak kötelező, de az egyhangú játékmenet es a lapos sztori miatt valószínű hogy nem lesznek tartós vendégek a Marson. Az idén megjelenő új Doom egyjátékos módja ha lehet hinni az igereteknek a zúzásra fog alapozni és háttérbe szorul a történet, akárcsak annak idején az első résznél. Az egyéb elszórt információk okán eléggé szkeptikus vagyok, de azért kíváncsian várom hogy újra elszabaduljon a pokol.

Beszélgessünk  kicsit a rajongói munkák iparosított kiárusításáról. Egy kultjáték esetében előfordul, hogy a lelkes fanok kitermelnek maguk szórakoztatására további részeket. Ezek többnyire ingyenesen letölthető tartalmakként lesznek elérhetőek, de nem egyszer előfordul, hogy az eredeti játék kiadója fantáziát lát a modban és egy normális játék feléért, de az is megesik, hogy egy teljes játéknak megfelelő összegért adnak ki egy ilyen alkotást. Ez odáig rendben van, ha megfelelő minőségű játékkal állunk szemben, de ennek ellentéte sajnos többször fordul elő, mint azt szeretnénk.

1996-ban, az id Software egyik alapítójának, John Romeronak kezdeményezésével két Doom modifikációt is megjelentettek egy "Final Doom" nevű gyűjteményes lemezen. Mindkét mod a Doom II mintájára, 30 plusz 2 titkos pályából áll, és a második rész történetét viszi tovább, anélkül hogy utalnának egymásra.

TNT: Evilution

"A Földtől távol, az UAC újrakezdte kísérleteit az Io-n, a Jupiter egyik holdján. A bázis fölött egy űrhajó lebeg, amit a radaron ellátóhajónak néztek. Borzalmas démonok özönlöttek ki belőle, a halál árnyékát borítva a bázisra. A főhős katonán kívül, az összes bajtársát lemészárolták vagy zombivá változtatták. Ezúttal nem a túlélés hajtja a Tengerészgyalogost, hanem a bosszú."

Az Evilutiont egy TeamTNT nevű, független csapat fejlesztette mod, amit az id software megvásárolt elkészültekor. Többnyire különféle épületekben fogunk rohangálni és ölni az démonokat.  A terepnek megfelelően, a pályák inkább hi-tech designnel bírnak. A Doom 1-2-ből hiányoltam a különféle irodákat és hasonló helységeket és itt végre megkaptam, székestül, íróasztalostul, monitorostul, ami dicséretes. Megjegyzendő, a háttérzenék teljesen újak, a modhoz készültek. Játékmenetben nehezebb mint a két előző játék de azért még nem vészes.

The Plutonia Experiment

"A nemzetek legjobb tudósai mindent megpróbáltak, hogy bezárják a Pokol hét dimenzióközi kapuját, de egy portál nyitva maradt. Egyedül kell behatolnod a lerombolt komplexumba, legyőznöd a démoni Kapuőrt és lezárnod az utolsó pokolüreget, mielőtt az élőhalottak ismét készen állnának a világ meghódítására."

Ismereteim szerint ezt a modot a Doom közösség tagjai többre tartják, mint a "Minden idők 10 legrosszabb Doom modja" közé került Evilutiont. Ez a modifikáció már egyeesen a Final Doomhoz készült, ami (számomra) elég ritka hogy "amatőrök" készítenek egy ismert játékhoz "dájrekttúkompaktdiszk" modot. Ezután talán érthető, hogy nem véletlen vártam mint a messiást, hátha több újat tud mutatni, de nem hogy csalódtam benne, de még rá is rak egy lapáttal. A játék NEHÉZ! Sőt! Nem csak nehéz, de szemétláda is! Nem értem mi abban a jó, ha pályakezdésnél már minimum öt szörny vesz kereszttűzbe és még hol vannak az indokolatlanul, tömegestül nyakamba fosott táposabb ellenfelek...

A két mod azonban együtt is elég sok hibával rendelkezik, mint a rejtett kapcsolók, amiket félóra rohangálás után kellett egy Youtube videóban fellelnem (hogy mehetett ez 1996-ban mikor még az internet nem volt annyira mainstream?), vagy amikor úgy jutottam el a pálya kijáratához hogy vissza kellett ugranom egy teleportba, amelyikből épp előtte jöttem oda egy harmadik helyszínről. Nem tudom elhinni hogy van aki ezeket a design-beli fordulatokat kihívásnak éli meg valaki és nem szívatásnak... Valahol azért megértem a készítőket, elvégre ezeken a dolgokon kívül más új tartalmat nem igazán szuszakoltak be a játékba, ami nem tudom hogy az id döntése volt vagy a saját lustaságuk, mindenesetre számomra itt vérzik el mindkettő mod.

Az ok, amiért egyetlenegy gameplay képet sem raktam ki, az annyi hogy semmi, de semmi újdonság nincs. Olyannyira, hogy nincsenek új fegyverek, sem új szörnyek, de még a meglévő fegyók vagy démonok külsején sem változtattak egy pixelt sem. Elhiszem hogy a Doom II után két évvel nagyon király lehetett plusz kétszer 32 pályát végigjátszani, de amellett már nem tudok elmenni, amikor MINDKETTŐ játék főgonosza képében, a Doom II főellenfele köszön vissza (és köpködi ránk a démonokat...). Ha nem lettek volna fegyvereket és szörnyeket módosító modok a neten, (amivel egy kis új színt tudtam csiholni a látványos egyhangúságba ) nem is valószínű hogy kipróbáltam volna egyiket sem ezek közül.

Hiába telt el azóta annyi év még ma is tele van hasonló esettel a játék világ és jogosan tehetjük fel a kérdést hogy bízhatunk e egy független készítő(k) által megkreált mod-ban. Egyébként vannak pozitív példák, mint a Half-Life esete a Counter Strikekal, de óva intek mindenkit hogy egy jól hangzó név mellé felsorakoztatott hasonló plusz tartalomért azonnal rohanjon a boltba.

"Miután szó szerint megmenekült a Pokolból a Tengerészgyalogos, egy átjáró segítségével visszatér a Földre. Hazatérve azonban nem talál mást csak pusztulást és halált. A Pokol seregei romba döntötték az egész civilizációt és az emberiség kevés életben maradt hányada evakuálni kényszerül a bolygóról, de a démonok az útjukba állnak. A Tengerészgyalogos újból szembeszáll a pokoli teremtményekkel, hogy menekülőutat biztosítson az emberiségnek, valamint megpróbálja megtalálni az invázió forrását hogy megszüntesse azt mindörökre..."

Egy évvel az előző rész után az id software már piacra is dobta a folytatását a Doom-nak. Mivel ebben az időben még nem volt divat a videojátékok futószalagon történő, igénytelen elkészítése, ez eléggé gyorsnak számított. Mondjuk ez a játék tartalmán meg is látszott. A Doom II - Hell On Earth nem sokat tesz hozzá elődjéhez. A grafika ugyanaz maradt , mindössze egy új fegyvert kapunk (duplacsövű vadászpuska) és az ellenfelek is pár kivételen kívül az előző részből újrahasznosított figurák (még a bossok is...).

Ez a szint ma már többnyire egy kiegészítő csomagnak felelne meg, ennek ellenére a folytatást még nagyobb siker övezte mint az első részt. Én magam is hamarabb ismertem meg elődjénél és a környezetemben mindenki csak "dúmkettő"-nek ismerte mintsem Doom II-nek, de ez is csak azt bizonyítja hogy nehéz megkülönböztetni az első részt a Hell On Earth-től.

Ha mégis van amiben különbözik elődjétől, az annyiban kimerül, hogy habár itt is fejezetre van bontva a "cselekmény", nincs lehetőségünk választani köztük a főmenüben és játék által kínált 30 pályát egyben az elejétől a végéig egyben kell végigjátszanunk. Persze mindegyik fejezet végén kapunk egy-két bekezdéses alibi szöveget a játék "történetéről", de akárcsak  az első részben, itt sem lesz sokkal fontosabb mi miért történik. Ez persze csak egy apró változás, de egyszerűen nem igazán lehet tényleg mit írni egy játékról, ami szakasztott ugyan az mint elődje...

A játék kapott egy késői kiegészítőt (ami csak egy új nyolc pályás ), még X-Box 360-ra való megjelenésekor "No Rest for the Living" néven, ami később a harmadik rész feljavított változatába is bekerült. Itt a föld inváziója után megmaradt démonokat számolhatjuk fel, valamint vezérüket egy Cyberdemont, ami a Doom II-ben való folytonos feltűnése miatt korántsem annyira "júnik" mint az első rész egyik főellenfeleként.

Itt pedig egy álljon korabeli bemutatóvideó a játékból, ahol a játék készítői is megszólalnak:

A következő Metró könyvem, rendhagyóan nem egy összefüggő történetet mesél el, hanem szerkezetileg több kisebb elbeszélésből, novellából áll.  Ezek többségét a metro2033.ru oldal közösségének munkáját dicsérik (mondjuk ki: ezek fanfictionök), azonban feltűnik a sorozatban már nagyobbat alkotó író is mint Adrej Gyjakov, Simun Vrocsek, vagy maga Dimitry Glukhovsky is...

Nyitva állt előttem a kapu hogy megismerjem a Metró Univerzum olyan szegletét is, ahova az eddigi elbeszélések nem kalauzoltak el... A könyvet elolvasva már tudom, hogy az a bizonyos kapu valójában soha nem létezett. Nagyjából két-három írás kivételével az összes a moszkvai metróban játszódik. Oké egy orosz oldal, orosz közösségének munkáiról beszélünk, de mégis csak jó lett volna a világ más tájait is megismerni az atomháború után.

Elég nehezen adta magát a könyv, de ez nem tudom hogy maga a tény miatt, hogy nem egy konzisztens sztorit olvasok vagy pedig a novellák minősége a ludas. Mindenesetre beszédes, a tény, hogy még valahol karácsony környékén kezdtem olvasni és múlthéten fejeztem be. Rossz kimondani, de több mint húsz történetből úgy kb. ötre ha emlékszem teljes egészében hogy miről szóltak, ezért konkrétan vissza kellett néznem neten miről is szóltak ezek az írások többnyire.

No de azért nem hiába vettem meg a könyvet. Akadnak jó és kiemelkedő írások is. Ilyen például a "Hajnalhasadás" című mű, ami egy poszt-apokaliptikus/romantikus történet, de az ex-katasztrófavédelmis sztalker tanítóról szóló "Az oktató", vagy a "Remény ajándékba" novellák is kellemes olvasmányok. A többi egyszerűen nem maradt meg, de többnyire nem azt kaptam amit vártam. Elmaradtak a hatalmas csattanók, a történet végén és csak összecsapott befejezéseket kaptam többnyire semmilyen karakterekkel és történettel. Arról nem is beszélve, hogy legalább három sztorinak is az a vége hogy az eddig külvilágban élő főszereplők megtalálják a Metrót!!!

Az ismertebb nevek már hozták a kötelezőt. Gyjakov az "A sztalker becsületszavá"-ban elmesél egy sztorit, aminek újfent egy sztalker és egy gyerek áll a középpontjában. Vrocsek, saját könyvének "A Pétervári Háború"-nak az egyik mellékszereplőjének, Übernek a történetét meséli tovább az "Über és a Forradalom"-ban. Ez a szösszenet azért is tetszik, mivel egybefonja magát a Gyjakov trilógiájával. Elmagyarázza miért illetik két különféle néven a felderítőket ("digger" és "sztalker") a pétervári metróban és megemlíti benne Gyjakov főhősét Dárdát is. A könyv legvégén bújik meg az univerzum megálmodójának Glukhovskynak az elbeszélése "Artyom Evangéliuma" címen. Itt a "Metró 2033" eseményei után nyerhetünk bepillantást a könyv főszereplőének Artyomnak a gondolataiba, egyesszám első személyben. Megtudhatjuk milyen lelki sérüléssel kell Artyomnak fizetnie a feketék elleni harcban elkövetett tetteiért és hogyan próbálkozik vezekelni értük. Aki játszott már a "Metro: Last Light"-tal  és tudja hogy a "Metró 2035"-nek is az a játék adja az alapot, annak nem biztos hogy meglepetés lesz a vége, de a mester megtudta úgy írni, hogy ez a pár oldal így is csordultig legyen érzelemmel.

Az utolsó menedék, elbukott a sorozat eddig megismert részeihez képest. Sajnos nem éri meg az árát hiába vannak köztük megfelelően színvonalas írások is. 

A Maniac Mansion folytatása hat évvel az első rész után jelent meg, de sajnos itt már Ron GIlbert csak az előkészületekben vett részt, miután 1992-ben kilépett a Lucas Arts-tól. Helyét a Monkey Island szériával már bizonyított Tim Schafer és kollégája Dave Grossman vette át. Schaferre jellemző, a legpozitívabb értelemben vett idióta humor, ami meg is látszik alkotásán már az első 5 percben. A horror elemeket kivették a kosárból, hogy több hely maradjon a komikumnak és ez aládolgozva a megvalósítás rajzfilmszerűbb lett.

"Öt év telt el azóta, hogy Dave és barátai kiszabadították Sandyt az Edison kúriából. Dr. Fred Edison szolgája, a  Lila Csáp, egy mutációnak köszönhetően öntudatára ébred és igába készül hajtani az emberiséget... A másik csáplény, Zöld, egy régi ismerőst, Bernardot hívja segítségül, aki két barátjával Hoagieval és Lavernenel kiegészülve vág neki az időn és korokon átívelő kalandba hogy megakadályozzák az emberiség rabszolga sorsba taszítását." 

 Mint az a fenti leírásból is kivehető, a folytatásban a régi játszható szereplők közül csak Bernard tér vissza. Természetesen itt van az egész flúgos Edison család múmiástul mindenestül. A játékmechanikában feltűnik az időutazás is mint remek adalék, így ha például akadályoz minket egy fa a jövőben azt lehet hogy csak a múltban tudunk orvosolni, azzal hogy kivágjuk az említett növényt stb. Minden változás ellenére a DotT továbbra is a SCUMM rendszert használja. így nagyrészt nem igazán változott sok minden, ami a kezelőfelületet illeti.

Remek poénok és még jobb feladványok jellemzik a Day of the Tentacle-t, amiért nemhiába lett korszakának egyik legjobb kalandjátéka. Időtállóságát, mi sem bizonyítja jobban, hogy Idén kapot a játék egy kis ráncfelvarrást és kiadtak belőle egy Remastered verziót, élesebb képpel és dinamikusabb irányítással.

Rengeteg utalást tartalmaz, a Star Warson át a Monkey Islandig egészen a Maniac Mansionig.

Rövid szösszenet egy hatalmas játékról, ha eddig kimaradtál, ha más nem a felújított verzióval mindenképp pótold, ha szereted a kalandjátékokat.

"Milyen hősre van szüksége a világnak? Gotham City védelmezője úgy érzi, hogy Metropolis megmentője már istenként tekint magára, senki és semmi nem korlátozza, így szembefordul vele. De a világ nem törődik velük, mert más kérdésekre keresi a választ: senki nem tudja, mit szeretne: mindenható védelmezőt, vagy függetlenséget. Amíg Batman és Superman az egymás ellen folytatott háborújukkal vannak elfoglalva, egy új, minden eddiginél rémisztőbb fenyegetés egyre erősebbé válik. Az emberiség még sosem volt ekkora bajban - és talán már nincs, aki segíteni tud rajta."

Én megpróbáltam tényleg! Az első visszajelzések után már gyanús volt hogy a DC második univerzumépítő filmje, finoman szólva nem olyan lett mint amire meglehet alapozni egy Justice League filmet és ezzel a kijelentéssel még finom voltam. Értem én, hogy a DC pár év alatt akarja behozni, azt a szintet, amit a Marvel, már lassan nyolc éve építget, de talán mégis csak túlzás három nagy nevet is az univerzumból belepakolni egy filmbe, pláne ekkora katyvaszba és az sem segített sokat, hogy nem tudtam eldönteni mit is nézek...

Egy Man of Steel folytatást?

Annak elég pocsék. Superman összes ismétlem ÖSSZES jelenetéből sugárzik valami megmagyarázhatatlanul kínos, erőltetett légkör, mintha a saját filmjében kifejtett üresség teljesen felfalta volna a karaktert, a hozzákapcsolódó szálakat, és mellékszereplőket. Ami szintén nem tesz jót Supermannek, hogy egy igazi seggfejet csináltak belőle az írók. Egyszerűen hiába tesz mindenféle jót az emberiségért, mintha alibiből tenné az egészet (max. nője miatt) és igazából telibe leszarja mi történik a bolygón. Ennek a bunkó parasztnak az egyetlen értelmes momentuma a film vége volt. Az tetszett, de így belegondolva az sem teljesen passzol ennek a filmnek a Supermanjéhez...

Egy Batman filmet?

Itt már közelebb járnánk az igazsághoz, ha jobban megírták volna azt redvás forgatókönyvet. A film leginkább Bruce Wayne szemszögéből próbálja elmesélni, mit is jelenthet az egyszerű halandó embernek Superman feltűnése a világban. Ben Affleck szerintem remekül hozza az idősödő, kiégett bűnüldözőt. Látszik rajta a gyerekkori traumától és sötét depressziótól való megkínzottság és az abból eredő düh. Nem az ő hibája, hogy az írók megint csak mellé nyúltak egy két fontosabb pillanatnál. Egyszerűen túl szűk látókörű, ami elég gány dolog a "világ legjobb detektívétől" Ez legfőképp a nagybetűs, Supermannel vívott párharcnál igaz , na de no spoiler... Afflecken kívül meg kell említenem Jeremy Irons karakterét, aki abban a pár jelentében az egyik legbadassebb Alfred Pennyworthöt hozza.  

 Egyszerűen nem tudom hova rakni a filmet, mikor rájöttem.. Ez egy Justice League eredetfilm....

Annak működik talán a legjobban. Megmutatja mi viszi rá szóban forgó szereplőinket a szuperhőscsapat összeállítására. Tetszettek az apró utalások, de lehet hogy csak én magyarázom be magamnak a egészet. Mindezek mellett Jessie Eisenberg Lex Luthorja a valaha volt legjobb megtestesítése a karakternek, de mégis ott van egy halom klisés és üres megoldás, ami miatt nem tudom senkinek sem tiszta szívből ajánlani a filmet. Nyilván aki vevő a műfajra az látni fogja, aki meg nem az amúgy sem nézi meg mindenesetre alaposan fontolja meg mindenki, hogy beül erre az igen hosszú és egész sok helyen vontatott eredettörténetre.

Ha nem is jött le, én tényleg megpróbáltam/próbálom szeretni ezt a filmet, de sajnos a DC filmes univerzumával már az elején nem kevés probléma adódik... Talán a Suicide Squad jobb minőséget hoz...

Kalandjáték. A műfaj, amit ma már igen kevesek ismerhetnek, a fiatalabb generációból, pedig talán az egyik húzóágazata volt a videójáték-iparnak a 90-es évek hajnalán. Az azt megelőző időszakokban csupán szöveges kalandjátékok léteztek, ahol a játékosnak kellett begépelni, hogy épp mit csinál a karaktere és mivel stb. Ezt unta meg a LucasFilm Games (avagy későbbi nevén Lucas Arts) egyik programozója Ron Gilbert, aki létrehozta az új kalandjátéka alapjául szolgáló rendszert a Script Creatuion Utility for Maniac Mansion-t, röviden SCUMM-ot, aminek hála a játékosnak elég volt egy egér a játékhoz és nem kellett hosszú sorokat gépelnie sem.

Az első SCUMM-al készült játék, ahogy a rendszer neve is mutatja a Maniac Mansion volt, ami Commodore 64-re és Apple II-re jelent meg.

"Egy őrült tudós Dr. Fred Edison elrabol egy Sandy nevű lányt, hogy kísérleti alanynak használja. Dave barátnője segítségére siet, két barátjával kiegészülve, így talán nem csak megmenthetik a Sandyt, de felfedhetik a több esztendős titkot is az őrült Edison családról."

Ehhez a semmilyen kissé aranyosnak tűnő sztorihoz egy kissé horrorszerű, bár inkább horror paródia hangulat társul, ami a legtöbb ehhez tartozó klisét felvonultatja az őrült tudóstól a rémisztő kastélyon át a fura csáp-lényekig. A játék elindításakor Dave mellé hat választható karakter közül kell választanunk kettőt, akiket magukkal viszünk a kalandra. Itt az a csavar, hogy mindegyik karakter más másban jó (pl. a kocka Bernard az elektronikában jártas, így könnyen szétszerel vagy összerak dolgokat). Ennek megfelelően a befejezés is változhat és összesen ötféle végkimenetel létezik, attól függően, melyik karaktereket választottuk, kik haltak meg, illetve kikkel visszük végig. Apropó, ugyan a játék inkább humoráról híres, ennek ellenére azonban könnyen elhalálozhatunk, illetve ha elkap az Edison család egyik tagja könnyen tömlöcbe kerülhetünk, ahonnan csak a jó öreg rozsdás kulcs adhat szabadulást.

Játék közben karakterünk rengeteg objektummal és tárggyal kerülhet interakcióba, leginkább a képernyőn általunk kiválasztott parancsok által. Nyomni, húzni és odaadni tudunk másoknak dolgot, de kinyitni becsukni és felvenni is lehet adott tárgyakat. Ezek a felvételükkor bele kerülnek a szöveges tárgylistánkba, amiket a parancsok alatt találunk meg a kezelőfelületen.

A program sikere okán több átirat is készült belőle többek között PC-re és NES-re is. 2004-ben egy remaket is kitermelt magából a lelkes rajongó tábor "Maniac Mansion Deluxe" néven, ami szebb grafikával, színnel és hanggal hozta el nekünk az alkotást. Érdemes még megemlíteni a program alapján készült kanadai sorozatot, aminek sok köze a nevén túl nem nagyon volt az alapműhöz. Mindezek mellett folytatás is készült a játékhoz 1993-ban, de az már egy merőben más hangvételű történet volt...

Itt pedig egy 9 PERCES! végigjátszás található a játékhoz, amin jól megvizsgálhatjuk hogy is nézett ki a kalandjátékok ősatyja...

"A kis Clark egy egyszerű farmer házaspár, Martha és Jonathan Kent gyermeke. Egy napon ráébred arra, hogy rendkívüli adottságokkal rendelkezik, és olyasmikre képes, amire egyik barátja, sőt egyetlen földi halandó sem. Ifjúvá serdülve Clark eltökéli, hogy kideríti, honnan származnak a képességei, és mi célból jött a világra, mi a küldetése. Ekkor még nem sejti, hogy múltja a csillagok közé repíti, és a sorsa az, hogy megmentse a Földet. Acélemberként az emberiség reményének szimbólumává válik."

A Marvel képregény kiadó kasszát robbantott a filmes univerzumuk létrehozásával, amit a 2008-as asember óta folyamatosan építgetnek, de már 2012-ben a Bosszúállóknál láthattuk, milyen ha különböző filmben szereplő karaktereket, mint Vasember, Amerika Kapitány vagy Thor egy közös filmben látunk viszont. Több sem kellett a Warner-nek neki álltak ők is a saját saját kis képregényes univerzumuk létrehozásának, ami DC Comics képregényekben szeeplő szuperhősök szolgáltatnak alapot, és azt kell mondjam VÉGRE!

WARNING: Most egy hosszabb fröcsögés következik a Warner Brothers kiadói szerencsétlenkedéséről... sorry, de valahol ki kell adnom...

No nem azért mert annyira hú,de nagyon vártam volna, mindössze a Warner Brothers az egyik leginkompetensebb, ha a DC képregények filmes univerzum építésről van szó. Mert a Marvelnél megértem miért ment olyan nehezen, hisz egy csomó fontosabb karakter mint Pókember, az X-Men vagy a Fantasztikus Négyes jogai más stúdióknál vannak, de csak megoldották valahogy, ha más nem kivárták míg a jogok visszakerülnek hozzájuk (mint a jól elsült Daredevil vagy a Megtorló esetében) , vagy megegyeztek a külső stúdióval (így lehet benne Pókember is az új Amerika Kapitány filmben). De a Warnernél ezt semmi sem indokolta hisz nálukvan az ÖSSZES DC karakter joga. Évek óta ültek az aranytojáson miközben csináltak egy Sötét Lovag Trilógiát (ami letehette volna az univerum alapjait, de ooo nem mert ennek nagyonnagyon sötétnek kell lennie...) egy Superman Visszatért meg egy tíz évadot felölelő Smallville-t, ami Superman eredettörténetét dolgozza fel. Még él bennem az emlék, miszerint a nem engedték, hogy a sorozatban szerepeljen Batmant az épp megjelenő Batman Begins okán... Most vagy a Warner vagy a DC nézi az átlag amerikai nézőt ilyen gyökérnek én nem tudom de eléggé freakoutolt ez a kijelentés és bármennyire szeretném azt mondani hogy az univerzum építés változtatott ezen, de nem így van. Erről azonban majd máskor...

A lényeg 2012-re már megjött az esze a stúdiónak és rebootolta Superman történetét és nem is akárhogy. Sci-Fit csinált Krypton fiának történetéből. Az első félórája a filmnek főszereplőnk szülőbolygóján a Kryptonon játszódik, ahol megismerkedhetünk Superman szüleivel és azzal, hogyan élik meg a bolygó végnapjait és az az alatt bekövetkező katonai puccsot, miután elküldik gyermeküket a távoli Földre, megmentve őt a Krypton pusztulásától. Nagyon tetszik a bolygó látványvilága, a fegyverek a páncélok, az élőlények Krypton népének kasztszerű belső hierarchiája ezek mind hozzájárultak, hogy ne csak szuperhősfilmet lássak a Man of Steel-ben, hanem egy sci-fit is.

Jót tett, hogy Clark Kent karakterének próbáltak mélységet adni, leginkább fiatal kori flashbackek formájában, ahol megtudjuk mennyire féltették őt nevelőszülei a világtól és annak reakciójától, ha valaha megtudják fiúk valódi kilétét. Ez a kirekesztettség téma inkább a fiatal Clarkhoz illik, a jelenben már annyira nem ütött. Abban a jelenetekben inkább a földi emberek ellenségeskedése Supermannel szemben, ami tetszett és annak bizalmatlansága az emberiség felé, ami a papnak mondott utolsó mondtatában csúcsosodik ki leginkább.

"-Zod can't be trusted. The problem is, I'm not sure the people of Earth can be either." 

A casting pazar lett. Henry Cavillel kapcsolatban annak idején eléggé szkeptikus voltam mikor bejelentették, hogy ő lesz Superman, de mintha ráöntötték volna a szerepet. Örülök neki hogy kihozta az acélember figuráját a piros alsógatyeszos korszakból. Amy Adams megfelelő Lois Lane, Zod tábornokon pedig látszik hogy egy igazi pszichopata. Michael Shannon kiválasztásáért pacsi mert a csávónak már a puszta tekintetétől a hideg ráz. A jó szereplőgárdát mi sem jelzi jobban, hogy a kissebb szerepekre is olyan neveket szerződtettek mint Russel Crowe (Jor-El), Kevin Costner (Johnatan Kent) vagy Dianne Lane (Martha Kent).

Amit már az előzetesekből is biztosan tudtam, hogy a zenére nem lesz panasz. Ugyanaz a Hans Zimmer jegyezte a dallamokat, aki a Sötét Lovag trilógiához is készítette az aláfestő zenéket és itt sem adja alább. Féltem, hogy nem ér majd fel a kalsszikus John Wiliams féle Superman zenéhez, de simán mellé állhat.

Valahol mégis, minden erénye ellenére a film üres. Nem tudom az okát, de valami hiányzik belőle, valami plusz ami jobbá teszi, ezért Az acélember nem egy kiemelkedő alkotás pusztán csak egy tisztes iparosmunka, aminél azért többet várunk, ha már a DC első, univerzumépítő filmjéről beszélünk. Viszont hiába kezdett valami nagyba a Warner, évekkel van lemaradva a Marvel-féle kiépített világ mögött, így sejthettük hogy kapkodás lesz a vége...

Az FPS, amit még az anti-videójáték fanatikusok ("áhhh én nem játszom az hülyeség meg gyerekes dolog!" stb.) is ismernek, Az FPS, ami az egyik első volt a műfajában és lefektette annak a definíciónak az alapjait mit is nevezünk mi First Person Shooternek még ma is.

Az első FPS, azaz belső nézetes lövöldözős játék, a Wolfenstein 3D és annak előzménye a Spear of Destiny elkészítése után, az id Software a következő nagy durranása, a Doom volt, ami szakítva az előtte lévő két alkotással, kilépett a második világháborús, okkult világból és egy sci-fi/horror környezetbe rakta a játékosokat. A fejlesztés alatt a játék történetét igencsak megnyirbálták és a történeti elemekről csak a kézikönyvben vagy a fejezetek végén található kiírásokon olvashatunk pár bekezdést miért lövünk sz... teszünk mindent.

A jövőben járunk, ahol az Egyesült Űripari Vállalat (avagy Union Aerospace Corporation, röviden UAC) a Mars holdjain, a Phobos-on és a Deimos-on végeznek teleportációs kísérleteket. Mi egy névtelen tengerészgyalogost alakítunk, aki a Marson teljesít szolgálatot. Egy meghibásodás során a teleportkapuk ajtót nyitnak a Pokolra, ezzel elárasztva a bázisokat démonokkal és egyéb szörnyekkel, a személyzetet pedig kivétel nélkül legyilkolják vagy élőhalottá alakítják át.  Egy katonai különítményt küldenek a Marsról a Phobosra ahol pedig, az akció mészárlásba fullad és a rádiókapcsolat megszakadása után főhősünk rájön, hogy ő az egyetlen túlélője a katasztrófának. Sikló nélkül evakuálni képtelen a Phobosról így egyetlen lehetősége átküzdeni magát a bázison...

Ezt az alaptörténetet viszi tovább a játék három fejezete, amiből az "New Game" menüpontra rányomva szabadon választhatunk, ezért játszhatunk akár a második, vagy harmadik fejezettel is a kezdetektől. A játék egy kiegészített változatában, az Ultimate Doom-ban egy negyedik fejezetet kapunk, ami a második rész előzményeként is felfogható.

A fejezetek teljesítésében nyolcféle fegyver lesz segítségünkre és mindegyiknek megvan a maga taktikai haszna. Van amelyik közelre jó (shotgun, láncfűrész), vagy a tömegekre(golyószóró, plazmapuska) esetleg a nagyobb szörnyek ellen van legjobb hatással (rakétavető, BFG 9000). A sok vas kell is majd, mert a fegyverek mennyiségével egyenesen arányos a démonok létszáma is a pályákon. Nem egy terem van tele szörnyűségekkel és ha a teremben csak mi vagyunk, kevés az olyan tárgy, aminek a felvétele nem szabadítja ránk titkos rekeszekből a démonokat. Ennek megfelelően a játék menet nem valami bonyolult annál, mint A pontból eljussunk el B-be közben pedig átgyakni magunkat egy seregnyi szörnyetegen és a megfelelő kulcsokat megszerezni megfelelő ajtókhoz a továbbjutás érdekében. Ennyi. A későbbi FPS-ekre ez ugyan nem jellemző, de ma már kuriózumnak számítanak az ezen a játékmeneten alapuló belsőnézetes lövöldözős játékok (pl.: Serious Sam, Painkiller).

Egy új grafikus motort használt, így jobban kibővülhetett a látványelemek száma. A beltér magassága megnőtt így már többszintes területek vannak. A fények váltakozása is itt érhető tetten először. Egyes szobák átlagosan világított, mások szinte koromsötétek és vannak olyanok is, ahol villognak a fények. Minden technológiai fejlettség ellenére, ellenségeink még két dimenziós megvalósítást használnak, az az spriteokból állnak. A modelljeik nem 3D-sek, viszont helyzetüktől függően mást látunk a papírmasé figurákból. Ha felénk tartanak értelemszerűen szemből látjuk őket, ha hátrálnak akkor a hátukat mutatják nekünk és ugyan ez igaz oldalról is. A játék korának egyik legbrutálisabbja. A szörnyek úgy repültek szét darabokra és folyik ki a szemük, ahogy más játékban akkor még nem, megtoldva ezt még sátánista jelképekkel meg a brutális karóba húzott és felakasztott meg kifolyó belű hullákkal. Valahol innentől indult az erőszakos videójátékok elleni örökös hangoskodás és kampány is.

A hangok is jól sikerültek és a maga korában reálisnak számítottak, de a zenéi még ennél is jobbak lettek. Ha mai napig meghallom az első pálya kezdő zenéjét, az "At Doom's Gate"-et vagy a pályák végén felszólaló "Intermissiont", rájövök mennyire időtállók is a játék zenéi...

Két újabb tartalom van a játékba, ami ma már szintén alapnak számít a videójátékoknál, ezek pedig a hálózatban való többjátékos mód és a moddolás. Új és ismeretlen élménynek számított akkoriban, ha ronggyá tudtad lőni a melletted lévő számítógépnél ülő haverodat számtech órákon. Én ugyan ezt az érzést csak a szellemi utódnál, a Quakenél ismertem meg, de azért eltudom képzelni mekkora flash lehetett a dolog. A Doom moddolása pedig mai napig tömegeket szolgál ki kreativitásuknak kiélése szempontjából. Találkozhatunk Star Warsos, Alienes, de igazi 3D modellekkel dolgozó Doommal is. Én is egy ilyen moddal játszottam újra a játékot, ami amellett, hogy sokkal dinamikusabbá és pörgősebbé tette a játékot a vér és a brutalitás szintjét is bőven megemelte. Ez a Brutal Doom.

Ha volt is valaki, aki nem ismerte még az id Software nevét a Wolfensteint 3D után, a Doomnak köszönhetően már az is kívülről fújta a csapat nevét. A játék megjelenése eredményeképp a fejlesztő csapat világhírű lett és egy éven belül el is készült a folytatás.

Egy kis részlet a játékból (ha valaki nem ismerné):

Ez pedig a mod amivel játszottam: