Ritka, mikor egy kedvenc játéksorozatomnál nem értek egyet a rajongótömegekkel, de ez egy kivételes eset lesz. A három Resident Evil és a Survivor mellékág után, az újabb generációs konzolokra a debütálása a sorozatnak, a Code: Veronica képében jött el, amit a RE3-mal egy időben fejlesztettek és lényegében a második rész igazi folytatása.
1998 December
Hónapokkal Raccoon Cityből való megmenekülése után, Claire Redfield behatol az Umbrella párizsi laborjába, hogy információkat szerezzen eltűnt bátyjáról, Chrisről. Balszerencséjére elfogják és a vállalat egy csendes-óceáni börtön szigetére, a Rockfort Islandre szállítják. Nem sokkal később, a szigetet támadás éri és a halálos T-Vírus újra elszabadul Clairenek pedig újfent meg kell küzdenie az túlélésért és valahogy kiutat kell találnia...
Megértem miért ez a rajongók egyik kedvence: Egyrészt újra irányíthatjuk a második rész közkedvelt főhősnőjét, Clairet, mivel egy szigeten vagyunk az izolált környezet is megvan, a többi karakter is nagyjából okés. Ott van a másik rab Steve Burnside, aki kissé a nagyképű ám szerencsétlen archetípus megfelelője, de persze később kiderül az ő háttérsztoria is. Ott van még a sziget uralkodóinak számító titokzatos Ashford család, akikről a történet előrehaladtával egyre másra derülnek ki a sötétebbnél sötétebb titkok.. Ha pedig mindez nem lenne elég a játék második felében újra irányíthatjuk az első rész főszereplőjét Chris Redfieldet is, akinek szembe kell néznie egy ismerős arccal is a múltból...
A cikket írva döbbentem rá: még a történet sem minden ha egy játék ellaposodik. Ez volt az első Resident Evil játék, amit egy időre félbe kellett hagyjak. Néhol olyan idegesítő volt a játék hogy elvette a kedvem tőle és felálltam a géptől és inkább valami mással foglalkoztam helyette. Kedvencem a játék vége fele volt, amikor az egyik bossfightnál szükségem lett volna a nyílpuskára Chrissel, de az épp Clairenél volt... Mivel mentésen nem volt olyan helyről, ahonnan ezt visszafordíthattam volna, kénytelen voltam úgy végig vinni a játékot ahogy tudtam (vagy újrakezdeni az egészet, de azt neeeeem...). A játék pár helyen szemét módon ingáztat minket A és B pont között, amitől már a maradék hajamat is kitépkedtem a vége felé a játéknak és mintha a tárgyládás/mentős helyek száma is csökkent volna az előző részekhez képest (bár a Survivor mentési szisztémáját nem tudta überelni hálistennek)
A játék szebb mint a második és a harmadik rész együttvéve. Nem csupán a modellek kidolgozottabbak, de szakított az eddigi részek előre renderelt háttereivel és valódi 3D-s környezetet tár a játékosok elé. A szörnyek többségében a szokásosak. Zombik, zombikutyák, embertől enyhén eltérő nehezebb ellenfelek, nagyra nőtt földigiliszták stb. Ezen a téren nem sok változás történt, de nem is feltétlen baj.
Az irányításban és a játszhatóságban szintén nem sok változás érhető tetten, inkább csak hiányoznak dolgok az előző részekhez képest. Semmi bazinagy mordály végtelen lőszerrel (vagy valami hasonló jutalom) a játék végigjátszása után. Tudom hogy ez megöli a túlélő horror feelinget, de az ilyenek miatt szerettem igazán végig tolni a klasszikus részeket is. Látszik hogy a harmadik résszel egy időben készült a játék ugyanis ebből hiányzik az ott megtalálható kitéréses funkció, azaz, hogy eltudjuk lökni/ki tudjuk kerülni a ránk támadó ellenfelet.
A Resident Evil mércében mérve remek története hangulata ellenére viszont véleményem szerint a játék túl hosszú és pepecselős. Ez persze lehet csak azért van mert másodjára vittem végig és nem tájékozódtam el rendesen a szobák között, de valahol a felénél, a játék unalmassá vált és ugyan kapott egy újabb lendületet Chris belépője után, érezhetően már nem volt ugyan az.
A következő darab a Survivor mellékág folytatása lett, mégpedig Code Veronica köntösben. Reméljük az már jobb lesz mint elődje...
A szuperhősös/képregényes filmek manapság hatalmas rajongó táborral rendelkeznek. A 2000-es X-Men film sikere vagy 30 évre megalapozta a szuperhősök létjogosultságát a mozivásznon, Én magam is immár több mint tíz éve majd mindegyiket megnézem. Ám főleg az Avengers második részénél már éreztem valami fásultság félét a műfajban. Szerencsére mindig jönnek olyan filmek, amik felrázzák az efféle alkotásokat ilyen a Deadpool is. Ez nem kéne ekkora meglepetés legyen, hisz gyakorlatilag az egyetlen szuperhős franchise, amelyik képes stagnálni egy színvonalon(két film kivételével), az az X-Men sorozat, aminek a Deadpool már a nyolcadik filmje.
"A szuperhősök korát éljük, de vár még néhány meglepetés. Wade Wilson (Ryan Reynolds) a különleges erőknél szolgált, azután zsoldos lett. Egy furcsa, alig legális kísérlet eredményeképpen a szervezete meghökkentő képességekre tett szert: hihetetlenül gyorsan meggyógyul, bármi baj éri. De nem ez az egyetlen fegyvere: őrült, gonosz humora is van - és nem fél használni. A szupererős ember, aki a valóságból átlépett a hősök birodalmába, most élete legnehezebb háborújába indul: bosszút akar állni azon az emberen, aki egykor majdnem tönkretette őt."
. Az X-men filmekre, az X-Men Origins Wolverine, Deadpooljára, a Zöld Lámpásra és még sorolhatnám Ezek mind remek pluszt adnak, a film világban egy kicsit is tájékozottabbaknak, de sajnos az egyszeri filmnéző nem fogja érteni. Ezt ellensúlyozandó, Deadpool viccet csinál az egész szuperhőslétből. A tetteivel és a kommentárjaival az eseményekhez, olyan szintű szuperhős-mítosz rombolást visz végbe, amit legutoljára a Kick-Ass első részénél láttam, pedig merőben más műfaj. Akiknek még ez sem jönne be, még mindig ott van egy kazalnyi más vicces szituáció, amin a képregényeket sem ismerő, átlagnéző is szét tudja nevetni magát, nem is beszélve a negyedik fal áttörésekről, amikor főhősünk a nézőkhöz beszél. A Deadpool a legtöbb helyen okosan bánik a poénokkal, ezért bárkinek tudom ajánlani, aki szereti a vígjátékokat. 
Sok kritika érte a filmet, hogy meglátszik a látványon az alacsony költségvetés. A mozi után többekkel is beszéltem arról, hogy mennyire rendben vannak az akció jelenetek, az low-budget ellenére is. Különösen igaz az autópályán játszódó részre, de a későbbiekben sem láttam volna hogy annyira kilógott volna a CGI alól a lóláb.
osszus és Negaszónikus Tini Torpedó (btw milyen név már ez?) a helyén vannak, de érezhető hogy ők csak azért vannak a filmben, hogy legyenek. Talán A főgonosz 
A harmadik rész után nem kapott közvetlen folytatást a sorozat, helyette kibővítették az univerzumot az első mellékszállal, ezzel együtt rendhagyó módon kiléptek a váltott nézetes kameraállásból és létrehozták az első fps szemszögből játszható Resident Evilt. Nem biztos hogy jó ötlet volt... Igaz, a PS-hez fejlesztett fénypisztolyhoz készült, de hát szerezzen be olyat, akinek két anyja van. Természetesen működött hagyományos kontrollerrel is, de a célkereszt irányítása nehezebb valószínűleg, ez "csak" akkor okoz problémát, amikor kutyák, meg egyéb zombiknál lényegesebben gyorsabb ellenfelek törnek ránk.
valami hosszú a játék. Összesen két és félórába került a végig futni rajta. (hálisten, hogy nem több). A vége után elmenthetjük a megszerzett fegyvereinket, amiket aztán a következő játék elején már magunkénak tudhatunk (mind a négy fegyvert(!), ami a játékban elérhető). Jah a mentés... A mentés, ahol csak a tárgyainkat tudjuk elmenteni. Játék közben nincs lehetőségünk ekkora "bravúrra". Három halál esetén kezdhetjük újra az egész játékot! Kösz...
z fps mód újdonsága. Amitől a sima Resident Evilben már nem ijedünk meg, itt simán székből felugró hatást tud gyakorolni az emberre. A közelség élmény tényleg "felfrissíti" a rettegés élményét. Az játék útvonalakban többször is elágazik két vagy három felé, ami kissé befolyásolja a végkimenetelt, így az újrajátszási faktort megnöveli.
A harmadik részre a Resident Evil franchise a csúcson volt, ahonnan sokak szerint már csak lefelé vezetett az út. Ezt alátámasztani látszik hogy a RE3, minden sikerének dacára már eléggé megosztott lett a rajongók körében. Olvastam több helyen is hogy " nem annyira horror" meg "semmi újdonság nincs benne" ezek az állítások mind igazak valamilyen szinten, de a játék szerintem bőven a legjobb Resident Evilek közé sorolható, mert hát legyünk őszinték: Egy játék nem feltétlen attól lesz jó ha van benne valami áttörés és néha a kevesebb, több.
1998 Szeptember 28 - Október 1
A legtöbb bevált módszer maradt: A váltott kamerás nézett, a különféle szörnyek, böszme fegyverarzenál és persze a zombik. A PC-s verziónál kissé odalett a túlélő- aromája a dolgoknak, ugyanis csak Hard, illetve Easy fokozat van. A Hard, szerintem egyértelmű miért annyira necc, az Easy-n viszont már az első ládába megtalálható majdnem az összes fegyver egy kisteherautónyi lőszerrel. Erre hozzájönnek az útközben felszedhető dolgok és máris majdhogynem legyőzhetetlenek vagyunk.
Bizonyos szakaszokon a játék választási lehetőséget kínál nekünk. Ilyenkor belassul a játék a kép színei fényképnegatív szerűbe mennek át és a képernyő alján megjelennek a feliratos választási lehetőségek: Elbújunk a Nemesis elől vagy megküzdünk vele? Megpróbáljuk lefékezni a vonatot, vagy kiugorjunk belőle? stb. Ezek kis apróságnak tűnnek, de mind olyan választások, amik még ha kicsit is de hatással vannak a történetmesélésre.
A Resident Evil, a Street Fighter után, talán a legismertebb játéka lett a Capcomnak. Biztos volt hogy jön a folytatás, már csak az volt a kérdés hogy mikor. Az első rész utáni évben még megjelent annak egy Director's Cut verziója, rengeteg plusz tartalommal, de mindenki igazából már a második részre várt, ami 1998 januárjában meg is jelent.
Látványban túlszárnyalja az első részt és sokkal szebb ahhoz képest. Kidolgozottabb, mind az emberi modellek mind a szörnyeké, amikből több is zúdul ránk, fajtájukat és létszámukat is tekintve. A karaktereink egészsége, immár a mozgásán és a testtartásán is látszik. Minél jobban sérülünk, annál nehezebben járunk, az oldalunkat fogva sántítunk stb. A hangok és a zenék már sokkal jobbak mint előzőleg, amit azt is jelzi, hogy Alyson Court neve hosszú évekre összeolvadt Claire Redfielddel. A fegyverből sokkal több van és itt is vannak karakter specifikusak pl.: shotgunt csak Leonnal találunk, gránátvetőt csak Clairerel és attól függően hogy milyen osztályzást kapunk a játék végigvitele után (ennél szempont, a játékidő hosszúsága és a mentések száma), a következő történetben, a tárgytartó dobozunkban különféle nagy fegyverzetet találunk végtelen lőszerrel. Még megemlítendő, a szintén rangokhoz köthető plusz tartalmak mint a 4th Survivor, ahol az Umbrella katonáját, Hunkot irányíthatjuk, akivel, evakuálnunk kell magunkat, a kapitányság épületéből, a halálos G-Vírussal a zsebünkben. Egy másik "minijáték" is került be tartalom ként, ahol egy bizonyos karaktert kiválasztva kell a rendőrörsön megtalálni 4 bombát, közben persze egy kazalnyi ellenfél akadályoz meg minket és hogy ne legyen elég minden karakter csak a kijelölt fegyvereket tud használni. Itt irányíthatjuk Clairet, Leont, Adat aki Leon történeti szálából lehet ismerős, illetve nem utolsó sorban Claire bátyját, egyben az első rész egyik főszereplőjét: Chris Redfieldet.
Sokan fura szemmel néznek a japánokra, a maguk anime imádatával és vasárnapi munkaidejével. Vannak olyanok is a Föld ezen részén, akik már már életvitelszerűen foglalkoznak a japán kultúrával. Tény hogy a japánok nem egy szokványos nép, de én inkább megtartom magam a két tábor között. Azt mindenképp el kell ismerjem hogy ott is vannak szakik, akik értenek egy jó játék elkészítéséhez. Ezt pedig nem kissebb címek bizonyítják, mint a Metal Gear Solid, a Devil May Cry, a Silent Hill vagy a Resident Evil (japánban "Biohazard" néven ismert).
Ugyan nem a Resident Evil találta fel a túlélő horror játékokat (hiszen azt már évekkel azelőtt megtette az Alone in The Dark), de ő tette végérvényesen is ismertté a műfaj a játékiparon belül. Főbb jellemzői, hogy karakterünk igen sebezhető és alig vagy egyáltalán nincs felfegyverkezve, az életünkre törő ellenfelekkel szemben. A továbbjutáshoz inkább puzzle feladatok megoldása szükséges mintsem a nyers erőszak (így gyakran inkább elmenekülni igyekszünk ellenségeink elől, minthogy rájuk támadnánk). A feszültséggel teli környezet (ami az esetek többségében egy izolált hely) és a tárgyaink szükségszerű menedzselése is (főleg a lőszeré!) itt lett igazán fontos.
Így kezdődött, minden idők talán legismertebb horror játékának története. Az intro élőszereplős és a végén kissé sorozatszerűen be is mutatja a játék fő karaktereit, de ez inkább kínos mintsem vagány. Ez az állítás hatványosan igaz a színészi és szinkronszínészi munkákra is. Láttam már jól elkészített élőszereplős játék cutscene-eket, ami legalább a B-kategóriás filmek szintjét súrolta, de itt semmi átélés vagy hangsúly vagy hogy egyáltalán törekedni próbáltak volna rá.
Ha rendelkezünk tintaszalaggal, tudunk menteni a kastélyban található írógépeken, tárgyainkat pedig az erre a célra kitalált ládákba pakolhatjuk. Ezeknek a különlegessége, hogy akármelyikbe is pakolunk, ugyan azok a tárgyak a 20 másik ládában is fellelhetőek lesznek. Szívesen mondanám azt hogy a grafika mai szemmel csúnya, de az az igazság hogy szerintem már akkoriban is jócskán előfordultak kidolgozottabb modellek. A renderelt környezettel, szobákkal nincs gond, de a kockás karakterek itt kifejezetten zavarnak néha még engem is. Az intelligenciát sem mondanám kifejezetten kimagaslónak, hiába van szó zombikról meg más egyéb teremtményekről. Néha perceket kellett várnom mire élőholt barátunk képes volt megfordulni a fal felől és végre felém indulni és nem a falnak. Így néz ki egy élő húsra éhes fenevad... Na persze...
Hosszú évek óta próbálkoznak fejlesztők egy Mad Max játék elkészítésével, de végül a Just Cause sorozatot is jegyző Avalanche Studios-nak sikerült ezt véghez vinni. Az első, rövid előzetest még 2013-ban láthattuk és az új film megjelenésével egy azon évben adták ki a játékot, ami talán hosszú idő óta az első openworld játék amire borzalmasan rá tudtam függni. 
neki is vág a pusztaságnak, hogy visszaszerezze legendás kocsiját. Egy kisebb közjáték után összetalálkozik a torz szerelővel Chumbuckettel, aki tanúja volt Max harcának Scrotusszal. Több sem kell a fura szerelőnek, aki azonnal szentté avatja Maxet, akit a Belső Égésű Motor Angyala azért küldött hogy segítsen Chumbucketnek megépíteni a pusztaság legerősebb járművét, a Magnum Opust. Mivel Maxnek is valahogy talpra kell állnia és vissza kell követelnie azt, amit elvettek tőle, egy különös szövetséget köt a szerelővel...
Mindig is szerettem egy játékban, ha a saját szám íze szerint alakítgathatom a karakterem vagy a járművem és itt mindkettőben részem lehetett. Maxnek összetákolhatunk páncélt, módosíthatjuk a sörétesét, kaphat egyre jobb töltényöveket is és még szakállt és hajat is növeszthetünk. A Magnum Opust pedig a végletekig tunningolhatjuk, a motortól kezdve a festésen át, a kerekeket és persze akár az autó fegyvereit is. Persze csak megfelelő mennyiségű scrapért illetve az alkatrészek birtokában, amit kaphatunk küldetésekért, vagy terület foglalásért is. Ha mindezt megtettük, olyan megállíthatatlan pusztítógépet hozhatunk létre, amivel begurulhatunk a legdurvább területekre is.
Mint azt már említtetem, a játék karakterei megfelelően betegesek groteszkek és kegyetlenek. Maxen, akárcsak az új filmben, itt is kiütközik az őrültség (főleg a főküldetés utolsó 20 percében), bár mindezek mellett egyik utolsó döntése valahogy karakter idegen volt, érzéketlensége el lett túlozva. Chumbucket a poszt apokaliptikus vallási fanatizmusa egyszerre késztet szemöldökráncolásra és megmosolygásra.
Az irányítás megfelelő, egyedül a versenyzős főküldetés vitt a sírba néha néha az autó kezelhetetlensége, de ez betudom annak hogy az a misszió elég stresszes. Gyalogszerrel, az ütközeteknél pedig az Arkham sorozatból ismert FastFlow rendszer egy kissé átalakított változatát láthatjuk viszont, persze sokkal vérengzősebb kiadásban.
"A világvége olyan régen volt, hogy már alig akad, aki emlékezne rá. Az emberiség egykori dicsőségének hosszú ideje vége, a Föld egyetlen hatalmas sivatag; a kevés életben maradt kíméletlen gyilkossá, fosztogató ragadozóvá vált, és bármire képes, csak hogy egy nappal tovább bírja. De akadnak még olyanok, akik rendbe hozhatnák, ami, úgy tűnik, visszavonhatatlanul elromlott. Ketten vannak, és örök menekülés az életük. Az egyikük Max: hallgatag, harcos férfi, aki felesége és gyermeke halála után már csak a megbékélést keresi a vad káoszban. A másik Furiosa, a katonanő, aki úgy hiszi, túlélésének záloga az, ha eljut a sivatagon túlra, arra a tájra, ahol a gyerekkorát töltötte."
Miller azt nyilatkozta, hogy ezt a filmet se nem folytatásként, se nem rebootként képzeli el, hanem egyfajta "újralátogatás"-ként a Mad Max Univerzumban. Nos, ez nem teljesen igaz, ha számításba vesszük a filmhez készült pár darab digitális képregényt. Ezekből többet tudhatunk meg a fő karakterek múltjáról és motivációjáról és elhelyezi a történetet a harmadik rész utánra "valamennyivel". Mindenesetre sajnálom, hogy nem bontották ki rendesen a világot (még mindig), és hogy képregényekből kell kikanalaznom egy épkézláb háttérsztorit. Azért kapunk a filmben utalást más településekre, mint Gázváros vagy a Skuló Farm, de ennél többre senki se számítson, mert a Fury Road egy látványfilm. Annak viszont cefetül jó!
Az előző filmekben annyira nem is értettem, mi is teszi valójában őrültté Maxet, de ebben a filmben ezt nem aprózzák el. Hangokat hall, hallucinál, mindemellett pedig veszett vadként küzd a túlélésért. Sajnos a film szempontjából Maxünk csupán asszisztál a fővonalhoz, így nem véletlenül lehet az az érzésünk hogy nem is igazán róla szól a történet. A cselekmény nagyobb hangsúlyt fektet Furiosára és a feleségek szökésére, illetve otthon keresésükre a kegyetlen pusztaságban. A főgonosz Halatlan Joet, nem is undorító külseje vagy bizarr gázálarca teszi igazán elvetemültté, hanem a személyi kultusz, amit maga köré épített. Istenként pózol népe előtt és tárgyként tekint még a feleségeire is. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy ellágyul, de aztán jön a rút igazság, hogy csak a hatalmas, emberekből álló hadigépezetéből nem akar elveszíteni egy fattyat sem. 
A nők helyzetét, a pusztaságban, egyetlen hatalmas autósüldözésen keresztül meséli el Miller. Azt hittem vicc, mikor ezt írták a megjelenéskor sokan, pedig nem. Az első negyed óra után beindul az üldözés és a film végéig nem ér véget. Sokan csalódtak, köztük én is a film nagyobb "fordulatában", amit spoiler nélkül nem tudok megfelelően sárral megdobálni, de annyit mondok, hogy annyira faék dolog hogy már fájt.
Az első három Mad Max zenéjéről nem nagyon tudok nyilatkozni, kivéve hogy Brian May komponálta az első két filmét, ami elment, de olyan tipikus nyolcvanas évekbeli akciófilm zenék voltak. A harmadik rész zenéjét már ott kifejtettem, hogy Tina Turner és Maurice Jarre mennyire eltávolodtak a világtól zenéikkel. Ezek után kijelenthetjük, hogy a muzsika nem erősíti a Mad Max sorozat pozitívabb oldalát. Egészen idáig. Junkie XL munkásságát nem igazán követtem nyomon és nem is számítottam valami nagy soundtrackre, de amit ide készített, az annyira illik a filmbe, hogy libabőrös leszek a zenéktől, amint meghallom.
"A túlélhetetlen jövő örök vándora, Max, ezúttal újfent a túlélésért küzd. Az elhagyott sivatagban épült különös város úrnője gladiátorjátékokkal szórakoztatja magát. Max kiállja a próbát, mégis elítélik. Ám a nukleáris katasztrófa utáni világ mindig újabb meglepetéseket tartalmaz: egy különös, csak gyerekekből álló törzs menti meg őt, és segíti bosszúját..."
A film nem is egy Mad Max darab lett volna, csak azzá írták át. Eredetileg egy elvadult gyerektörzsről szólt volna, amolyan Legyek Ura szerű témáról és később írták át az ausztrál apokaliptikus környezetbe. Ráadásul George Miller, barátja és producertársa Byron Kennedy halála után társrendezőjének, George Ogilvie-nek adta át a direktori széket, a hab a tortára pedig az amerikai tőke bevonása volt, amiért az egész filmet átjárja a délutáni matinészag, az alacsony korhatárral, és Tina Turnerrel.
Majdnem két évtizeddel Az Országúti Harcos után járunk a történetben. Az akkor már letűnt társadalom új formát kezdett ölteni, aminek a legnagyobb bizonyítéka Csereváros. A sivatag közepén épült kommunából csak úgy sugárzik a poszt-apokaliptikus hangulat. Az atmoszféra tökéletes, a bizarr ruhákba öltözött polgárokon keresztül, a radioaktív vizet áruló kereskedőig, mindenki megátalkodottnak, mocskosnak és megtörtnek látszik, De ez ez sajnos nem menti meg a filmet.
A karakterek és a történet: Mel Gibsonról nem tudok nyilatkozni, bár nem értem, miért vállalta el ezt az egészet. Annyira látszik, hogy unja magát, hogy ennél már csak az lenne egyértelműbb, ha ki is mondta volna. Bruce Spence, aki az előző részben a helikopteres Kapitányt alakította, itt egy hasonló karaktert játszik, aki egy bandita. Legalább választottak volna más színészt, vagy írták volna át egy kicsit a szerepét, mert ez így elég zavaros. Tina Turner abszolút hiteltelen színésznek, a film ideje alatt szinte ugyanazt az EGY grimaszos arckifejezést használja. Ő meg a zenéi abszolút nem illenek a filmhez, már már megerőszakolják az egész franchiset.
Egyedül az utolsó üldözéses jeleneten látszik Miller kezének munkája, de az már túl kevés, túl későn. Amikor a gyerekek elregélik a világ elbukásának történetét az elég jó, de több pozitívum tényleg nem jut eszembe erről a filmről. Eddig sem volt nagy kedvenc és ez az új rész fényében sem változott, ahol Miller visszatért és aránylag rendbe rakta a Mad Max világot.
"Az elpusztított, kietlen vidéken Maxnek épphogy csak sikerül megmenekülnie Humungus vérszomjas motorosai elől. A menekülés során megismerkedik a kissé hibbant pilótával, Kapitánnyal, aki elvezeti őt ahhoz a menekültekből álló csoporthoz, akik egy olajfinomítót működtetnek. A maroknyi közösséget időközben bekerítik, és egy nap haladékot kapnak arra, hogy élve elhagyják a telepet, ám Max figyelmezteti őket, hogy Humungus nem tartja be az ígéretét. Végül a kétségbeesett emberek Maxtől kérnek segítségét, aki vakmerő tervet eszel ki."
Negatívum, hogy sok emlékezetes karaktert nem vonultat fel a film. A mellékszereplők többsége állat módjára viselkedő eltorzult személyiségnek is nehezen nevezhető valami, akik már csak többnyire vonyítással vagy ordibálással kommunikálnak egymással. Az olajfarmon élők pedig eléggé egysíkú, pozitív figurák. Maga Humungus, az arctalan rettegett vezér, akinek a megjelenése már önmagában fenyegető, de semmi többet nem tudunk meg róla, leszámítva hogy rendelkezik néhány katonai ereklyével, főleg a Harmadik Birodalomból. Van itt még egy Kapitányunk, aki amolyan komikus partnerként szerepel Max mellett, de vele ezenkívül nem kezdenek szinte semmit. Van még egy szereplő, akiről említést kell tegyek, Ő Wez, Humungus alvezére. Sajnos a fővezérrel együtt sem adtak ki egy egész értelmes főgonoszt, de legalább a film közepén elhalálozott transzfesztita partnere nélkül, fenék résznél lyukas nadrágjában legalább van kin nevetni. Ezt a fura szerelmet, ami közte és a szőke, hosszú hajú, elég feminim férfi között dúl, nem tudom hova tenni. Wez inkább értelmi sérültnek, semmint veszélyes ellenfélnek tűnik. Miller ügyességét azonban dicséri, hogy sikerült két, a film világába abszolút oda-nem illő szereplőt is, szinte észrevétlenül belesimítania: Egy gyereket és egy kutyát...
Azért csak szinte, mert a gyerekkel azért voltak fenntartásaim. A vad, bumerángos kiskölök beszélni nem tud, csak hörögni és sikongatni, ami azért megmutatja e világ fiataljainak sajátos közlési formáját. Annyira nagyon azonban mégsem tudtam kinézni a filmből, mert van létjogosultsága a karakterének. Ő az egyetlen, aki nem viszonyul Maxhez bizalmatlanul és látszólag meg is kedvelik egymást hamar, felélesztve a komor és távolságtartó országúti harcosban az egykori apafigurát. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy vad kölykünk a későbbiekben képes összefüggő mondatok egymás után rakására is, ugyanis ő narrálja az egész történetet elejétől a végéig.
A film központi szereplője, Max, aki nem csak kidolgozottsága miatt kiemelkedő, de az ő karaktere határozta meg a következő évekre a poszt-apokaliptikus hős figuráját. Az előző rész nemes zsarujából egy kiégett vándor lett, akit inkább a szükség visz rá mások megsegítésére, semmint a puszta jóakarat. Mi sem bizonyítja jobban ezt a tényt, mint mikor Max egy haldoklót ment ki a banditák közül, de aztán azonnal tisztázza vele a helyzetet:
A látvány még mindig a toppon van. Az első részben sem lehetett panaszunk a kaszkadőri munkára, de a második rész bőven túlszárnyalja azt. Ebben a korban, egy ilyen filmet, ekkora látványvilággal összehozni nem kis teljesítmény volt, ami mindenképp a Mad Max 2 mellett szól. A film magját képező üldözéses jelenet pedig olyan parádés, hogy azóta egy autós film sem volt képes megismételni annak monumentalitását. Mind a rozsdaette járművek, mind a lerongyolódott kosztümök is remekül idézik fel a világvége hangulatot, amit azóta is számtalan film próbált lemásolni, sikertelenül.