Sokan fura szemmel néznek a japánokra, a maguk anime imádatával és vasárnapi munkaidejével. Vannak olyanok is a Föld ezen részén, akik már már életvitelszerűen foglalkoznak a japán kultúrával. Tény hogy a japánok nem egy szokványos nép, de én inkább megtartom magam a két tábor között. Azt mindenképp el kell ismerjem hogy ott is vannak szakik, akik értenek egy jó játék elkészítéséhez. Ezt pedig nem kissebb címek bizonyítják, mint a Metal Gear Solid, a Devil May Cry, a Silent Hill vagy a Resident Evil (japánban "Biohazard" néven ismert).

1996 a kezdetek éve volt a játék iparban több szempontból is. Nem elég hogy akkor jelent meg a Diablo, ami elindította a sikeres sorozatot a csúcsok felé, az első igazi 3D-s technológiát felvonultató fps, a Quake is ebben az évben jelent meg, valamint még egy méltán sikeres, széria is ekkor született meg a Tomb Raider képében.  A fenti nyugati játékok mellett azonban japánban is elkészült valami, ami megkerülhetetlen alapmű lett a későbbi folytatásaival együtt.

Ugyan nem a Resident Evil találta fel a túlélő horror játékokat (hiszen azt már évekkel azelőtt megtette az Alone in The Dark), de ő tette végérvényesen is ismertté a műfaj a játékiparon belül. Főbb jellemzői, hogy karakterünk igen sebezhető és alig vagy egyáltalán nincs felfegyverkezve, az életünkre törő ellenfelekkel szemben. A továbbjutáshoz inkább puzzle feladatok megoldása szükséges mintsem a nyers erőszak (így gyakran inkább elmenekülni igyekszünk ellenségeink elől, minthogy rájuk támadnánk). A feszültséggel  teli környezet (ami az esetek többségében egy izolált hely) és a tárgyaink szükségszerű menedzselése is (főleg a lőszeré!) itt lett igazán fontos.

Témáját tekintve szintén újító volt a Resident Evil. Zombis játékok persze már előtte is előfordultak, de míg ott mindig valami misztikus, megmagyarázhatatlan dologgal kapcsolatos volt az élőhalottak eredete, itt egy modernebb okot kaptunk a halálos T-Vírus képében. A Resident Evil játékoknak az ezredforduló után lett egy olyan kellemetlen szokásuk hogy nem feltétlen egymás után játszódtak időrendben, így minden történet leírásnál igyekszem kiírni évet hónapot minimum hogy képbe legyen mindenki:

1998 Július 24.

Az Észak-Amerikai kisváros, Raccon City lakóit furcsa gyilkosságok tartják rettegésben egy ideje. A település szélén lévő Arklay hegység közelében megtalált áldozatokon, a harapásnyomokból kannibalizmusra gyanakodnak. A halálesetek növekedésével a raccooni rendőrség a különleges osztagukra, a S.T.A.R.S. (Special Tactical And Rescue Service) -ra bízza a nyomozást. Azok ki is küldik a Bravo csapatot a hegység erdejébe, ám rövid időn belül megszakad velük a kapcsolat, erre válaszul az Alfa csapat is útnak indul, hogy kiderítsék mi történt bajtársaikkal. A terület átfésülése közben, azonban szörnyű kinézetű kutyaszerű lények támadnak rájuk és meg is ölik egyiküket. A jelentős túlerő miatt a csapat a közelben lévő kastélyba menekül, amiben úgy gondolták menedékre lelhetnek... Tévedtek...

Így kezdődött, minden idők talán legismertebb horror játékának története. Az intro élőszereplős és a végén kissé sorozatszerűen be is mutatja a játék fő karaktereit, de ez inkább kínos mintsem vagány. Ez az állítás hatványosan igaz a színészi és szinkronszínészi munkákra is. Láttam már jól elkészített élőszereplős játék cutscene-eket, ami legalább a B-kategóriás filmek szintjét súrolta, de itt semmi átélés vagy hangsúly vagy hogy egyáltalán törekedni próbáltak volna rá.

 Játékot váltott kameraállásokból láthatjuk, azaz egyes pontnál más szögből mutat minket a program. Ez ad a játékhoz egy enyhe filmszerű élményt és ráadásként, mivel nem mindig látjuk be rendesen a szobát sosem tudhatjuk épp mi  csoszog a folyosó sarkának másik oldalán. Érthető ha egyeseknek ez nem tetszik vagy épp szokatlan, nekem is az volt, de félóra után már teljesen hozzá lehet szokni. 

 Az Alfa csapat két tagja közül is választhatunk, kivel akarjuk végig vinni a játékot. Az egyik Chris Redfield (akiről a nickem is kölcsönzöm) a másik pedig egy hölgy, Jill Valentine. Mindkettőnél egy kicsit eltérőbb játékot kapunk. Jillel szinte minden szempontból könnyebb dolgunk van, hisz vele kettővel több tárgyat cipelhetünk, Chrissel ellentétben, (aki a kastélyba érkezve elhagyja pisztolyát) Jillnél a kezdetektől fogva van lőfegyver és találhatunk vele egy gránátvetőt is, amihez három külön fajta lőszert is szerezhetünk a játék során, ha ez pedig nem lenne elég, a játék elején kapunk egy tolvajkulcsot, amivel a legtöbb vadászpuska lőszert rejtő kis fiókot se perc alatt feltudjuk nyitni (amihez Chrisnek itt-ott megtalálható kis kulcsokra van szüksége). Ezt ellensúlyozandó, Jill sokkal sebezhetőbb, mint férfi társa és kisebb sebzése is van. Félreértés ne essék, Chrissel sem lehetetlen a játék, csak egy sokkal másfajtább taktikát igényel a végigjátszás. A történetben is lesznek változások, attól függően kivel játszunk. Chrisnél a kastélyba érkezéskor Barry tűnik el a csapatból, Jillnél viszont Chris. Előbbinek a Bravo csapat újonca, Rebbeca Chambers lesz a itt-ott segítségére a borzalmak során, utóbbinak pedig a veterán S.T.A.R.S.-os Barry Burton. Ezenkívül még jó néhány helyen eltér a történet, de azt már spoileres lenne taglalnom.

Ha rendelkezünk tintaszalaggal, tudunk menteni  a kastélyban található írógépeken, tárgyainkat pedig az erre a célra kitalált ládákba pakolhatjuk. Ezeknek a különlegessége, hogy akármelyikbe is pakolunk, ugyan azok a tárgyak a 20 másik ládában is fellelhetőek lesznek. Szívesen mondanám azt hogy a grafika mai szemmel csúnya, de az az igazság hogy szerintem már akkoriban is jócskán előfordultak kidolgozottabb modellek. A renderelt környezettel, szobákkal nincs gond, de a kockás karakterek itt kifejezetten zavarnak néha még engem is. Az intelligenciát sem mondanám kifejezetten kimagaslónak, hiába van szó zombikról meg más egyéb teremtményekről. Néha perceket kellett várnom mire élőholt barátunk képes volt megfordulni a fal felől és végre felém indulni és nem a falnak. Így néz ki egy élő húsra éhes fenevad... Na persze...

Mindezek mellett a nyomasztó érzés megvan, a horror elemek kiválóan működnek, hála az atmoszférának és a helyeken jól megkoreografált ijesztgetéseknek. Aki játszott a játékkal, abban mai napig él a sorozat talán legijesztőbb pillanata a bekezdés feletti képről ugye?

A játék persze hatalmasat kaszált, nekem mai napig a kedvenc részem a sorozatból és az idő sem feltétlen hagyott mély nyomot a klasszikus elsőrészen, hiszen egy évvel később megjelent a játék Director's Cut verziója sokkal véresen durvább tartalommal, néhány új kameraszöggel és kiegészítéssel. Ezenkívül, kapott még egy Remake-et 2002-ben GameCube konzolra. Két év múlva pedig elérkezett a folytatás, ami talán a legnagyobb kedvenc a rajongók körében.