2015. május 21. 15:38 - Redfield

Borderlands 2 (2012)

A Borderlands minden hibája mellett remek játékélményt nyújtott a játékos társadalomnak és hatalmas siker lett, így nem volt kérdéses a folytatás sem. 2012 szeptemberében meg is érkezett a második rész, amiben a készítők állításuk szerint igyekeztek kijavítani az előző rész hibáit. Lássuk hogy sikerült.

 Öt évvel az előző rész eseményei után Pandorát egy Jack nevű diktátor uralja, aki a Hyperion nevű cég élén áll. Jack célja nem más mint kinyitni egy újabb Kamrát ezáltal szerezve korlátlan hatalmat a bolygó felett. Ez persze újabb Kamravadászokat vonz Pandorára, (akik közül újra megválaszthatjuk a magunk játékos karakterét), ám Jack a levegőbe repíti a vonatot, amin a főhősök érkeznek. Később az idióta Claptrap ás ki minket a hóból és kapcsolatba lép velünk az előző rész titokzatos Őrangyala is hogy segítségével elpusztíthassuk Jacket. Természetesen létezik ellenállás is, akik harcolnak a Hyperion ellen, így hozzájuk vezet első utunk....

A történet nagy fejlődésen ment keresztül, bár ez inkább tudható be annak hogy az előző részben nem nagyon volt. Viszont például első rész játszható karakterei itt kulcsszerepet játszanak az ellenállásban és a főküldetés szempontjából. Ha nem is egy Mass Effect szintű történetről beszélünk, azért ért egy-két váratlan fordulat, különösképp a főszál vége felé.

Az erős indítás miatt, már az elején szembetűnő a változás. Már az első percben sikerül meggyűlölni Jacket ez pedig egy hatalmas lendületet ad már a játék elején. Ami még remek, hogy a játék első negyedében jéggel és hóval borított tájakon leszünk, vagyis az első részhez képest tejesen idegen környezetben fogunk kalandozni.

Leginkább persze karakterünk fejlesztése és a jobbnál jobb felszerelés elérése lesz a cél, akárcsak a legtöbb hasonló RPG-ben. A játék küldetései és a környezetének javulása meghozta gyümölcsét: Az élmény már korántsem olyan egyhangú mint az elődé ezért nem egyszerű ráunni. Karakterünk alakítása kiegészült pár olyan funkcióval, amitől változtatni tudjuk a kinézetét bizonyos szinten, vagy épp újra tudjuk osztani a szintlépéskor szerzett skill pontokat, ami jól jön, ha épp elbaltáztuk a karakterfejlesztést.

Ami nem tetszett, hogy a játék helyenként rohadtul nehéz (vagy csak én vagyok béna Assasinnnal), de a program maga sem könnyíti meg néha a dolgunkat. Jó példa erre a "nagy madárral" (igyekszem spoilermentesen fogalmazni) vívott bossfight, ahol egyéb teendőim miatt félbe kellett szakítanom a harcot, de mikor pár nap múlva újra bekapcsoltam a játékot verekedhettem át magam megint az egész területen hogy eljussak magához a főellenfélhez. A legbosszantóbb még nem is ez, hanem hogy a játék bizonyos helyeken


csak akkor engedett tovább ha leszedtem pár igen combos ellenfelet ezért a területen átszaladni sem volt lehetőségem.

A Borderlands 2 egy nagyon jó, tartalmas és továbbra is nagyon humoros játék. Ajánlom mindenkinek akinek tetszett az első rész, akinek meg nem azoknak pláne mert a Borderlands világa ebben a játékban mutatja meg igazán magát.
Szólj hozzá!
2015. május 16. 23:25 - Redfield

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Stalker - Piknik az árokparton

"A Látogatás a Föld hat pontján, két napon át tartott. Azután az idegenek eltávoztak,879273_4.jpg anélkül, hogy bárkivel is kapcsolatba léptek volna. Csak a Zónákat hagyták hátra, több négyzetkilométernyi fekélyes sebhelyeket a bolygó felszínén, ahol még a fizika törvényei sem a megszokott módon működnek. A hatóságok lezárták, elkerítették és tiltott területté nyilvánították mindet, ám nem számoltak az emberi kíváncsisággal. Aki a rendelkezések ellenére bemerészkedett, legtöbbször nem tért vissza, de ha mégis, egészen elképesztő leleteket hozott magával. A fekélyes sebhelyekből egykettőre kimeríthetetlen kincsesbánya lett, és megszületett a stalkerek szakmája, a saját szakállukra dolgozó vagy felbérelhető kalandoroké, akik életük kockáztatásával térképezték fel a lezárt területeket, ki boldogulást, ki vagyont, ki izgalmakat keresve. Vagy az elérhetetlennek tartott, kívánságteljesítő aranygömböt…Redrick Schuchart fáradságos munkával a stalkerek legjobbjává képezte magát. Úgy gondolta, őt a Zónában már nem érhetik meglepetések. De persze tévedett. Ez az ő története."

A Sztrugackij testvérek regénye scifi körökben már '72-es megjelenése óta hatalmas sikernek örvend. Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij 1980-ban még egy egész estés filmet is forgatott a könyvből, amit szintén kultuszfilmként tartanak számon egyes körökben. Le merem fogadni azonban hogy az én generációmból többségnek csak a könyv által ihletett S.T.A.L.K.E.R. - Shadow Of The Chernobyl című játék mond netán valamit. Ezzel semmi baj nincs, pláne hogy a korábban taglalt Metró 2033-hoz képes a Stalker meglepően nehezebb olvasmány, még ha terjedelemben kevesebb is. Ettől függetlenül ha valaki, aki a játékok vagy a film miatt készül elolvasni ezt a könyvet (ahogy én is) tehet vele egy próbát, de le kell szögeznem hogy a fentebb említett médiumok csak bizonyos kifejezéseket vettek át mint a "stalker" vagy a "zóna".

Véleményem szerint regény nem akar másról szólni mint a függőségről. A főszereplő Redrick a "valóságban" lévő problémáira mindig a Zónában keresi a választ holott nem veszi észre hogy életét épp a titokzatos hely iránt érzett "függése" teszi tönkre. Ez az igazság többé kevésbé a történet valamennyi szereplőjére igaz. Nem találunk közöttük elégedett vagy boldog embert mert mindenki a saját démona fogja, ami valamilyen úton módon a Zónához köthető. Ez a sötét, mocskos és nyomorúságos légkör Harmont egész településére ráül és hamar magába szippantja az erre fogékony olvasót, különösképp aki épp maga alatt van olvasás közben.

A szereplők kálváriája mellett azonban nem kevés mondanivalót feszeget még így is a regény. Személyes kedvencem például az a beszélgetés, ami két szereplő között folyik le egy bárban és az élet értelméről szól. Annál a szakasznál én magam is félre raktam a könyvet egy kicsit és komoly gondolkodásba fogtam. Többet nem akarok írni magáról a regényről mert eléggé rövid és spoilerezni sem akarok, ez egy olyan történet amit mindenkinek magának kell végig olvasnia.

A 2013-as kiadásban a regény után megtalálható a Tarkovszkij film forgatókönyvének korábbi változata, amit a Sztrugackij testvérek írtak, így mindenki összetudja hasonlítani ezt a végső, filmen is látható verzióval. Pusztán regény utolsó fejezetét veszi alapnak más szereplőkkel, de ennek ellenére szerintem egész jól sikerült és a regényhez hasonlóan szintén nem kevés mondanivalót rejt. 

A könyv harmadik részében Borisz Sztrugackij beszámolóját olvashatjuk, a regény kiadásának történetéről, miképpen cenzúrázta (vagy csak próbálta) azt az akkori rendszer. Érdekes elolvasni milyen szigorúan viszonyultak a cenzorok egy pártkritikától mentes "egyszerű" scifi regényhez is.

Összegezve nekem mindenképp megérte a vételt (pláne hogy öt éve vadászok erre a könyvre). A Metrónál kissé nehezebb, de mégis kitűnő olvasmánynak bizonyult.

Címkék: scifi könyv stalker
Szólj hozzá!
2015. április 26. 16:50 - Redfield

Dimitry Glukhovsky: Metró 2034

"2034.
Több mint húsz évvel az utolsó háború után az egész világ romokban hever. Moszkvában a túlélők a metróban, a föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén húzzák meg magukat. Az egyik periférikus állomást, Szevasztopolszkaját borzalmas mutánsok fenyegetik s egyszer csak megszakad az összeköttetés a többi állomással - így pedig, lőszer nélkül halálra vannak ítélve. A titokzatos Hunter és az öreg Homérosz, aki egyre csak egy új eposz megírásáról álmodozik, elindul hogy kiderítse mi történt. S miközben lélegzetelállító kalandok során csapnak össze hol a metró szörnyeivel, hol a felszíni világ romjai között élő rémséges lényekkel, hőseink akikhez a szerelmet kereső Szása, a száműzetésben felnőtt szép fiatal lány is csatlakozik, egyre mélyebben gondolják át e torz világ értelmét és a föld alá bújt, nyomorult emberiség rendeltetését."

A Metró 2033 folytatása 2009-ben jelent meg Oroszországban és természetesen azonnal az eladási listák élére került. Egy művészi projekten belül egy orosz zenész, Dolphin zenét írt a könyvhöz míg egy Anton Gretchko nevű művész  regény a regény által ihletett olajfestményeket készített. Ez is jól mutatja hogy mekkora kultusz övezte már ekkor a Metro Univerzumot Oroszországban.

Az első szó ami eszembe jut a regényről, az a "kevesebb". Kevesebb terjedelemben, kevesebb helyszín és akció. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti hogy rossz lenne a könyv mindössze ezekből a dolgokból nem markol annyit mint elődje. Cserébe viszont, rengeteg filozofálást kapunk ismét Glukhovskytól az ember vadállati oldaláról, hogy van e létjogosultsága a művészetnek vagy a szerelemnek egy poszt apokaliptikus társadalomban vagy hogy a cél szentesíti e az eszközt? Ezekre a kérdésekre két szereplő szemszögéből kutathatjuk a választ. Az egyik az író Homérosz, aki egyértelműen Glukhovsky alteregója, a másik pedig a fiatal lány Szása, akinek a karakterfejlődése hasonlít az előző részben lévő Artyom útjához, csak persze "kicsiben". Hunter karaktere a történetszála miatt meglehetősen rejtélyes, de ez is ad egy pluszt a regényhez.

Amit negatívumként feltudok sorolni, az Artyom hiánya. Mindössze ként mondat erejéig beszélnek róla mi történt az előző rész főhősével, és az író letudta ennyivel. Értem én hogy az ő útja beteljesedett az akkor történtekkel, de azért legalább egy rövid szerep erejéig beugorhatott volna. A másik számomra mínusz pont, hogy a történet néhol összecsapottnak érződik, főképp az utolsó két fejezetben, mintha a szerzőnek meg lett volna határozva a max oldalszám, amit nem léphet át a cselekmény.

Mindezek ellenére a Metro 2034 méltó folytatása a szériának és már kanyarban a folytatás. Ám Glukhovsky könyvein kívül több regény is megjelent ami a Metro 2033 világában játszódik, más városba vagy országba helyezve a történetet. Ezek "Metró 2033 Univerzum" címen jelentek meg.

A könyvsorozatot minden poszt apokaliptikus mű (film/játék/könyv) rajongónak ajánlani tudom, vagy azoknak akik szeretik az erős filozofálgatást és társadalomkritikába oltott drámákat. Azoknak már kevésbé, akik inkább az akció dús regényeket szeretik, de talán ők is tehetnek vele egy próbát hátha...
Szólj hozzá!
2015. április 26. 12:27 - Redfield

Dmitry Glukhovsky : Metró 2033

"2033. 
Az egész világ romokban hever. Az emberiség nagy része elpusztult. Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a sugárzás és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg - a föld legnagyobb atombiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagútban sötétség honol és borzalom fészkel. Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget."

Dmitry Glukhovsky 16 éves korában kezdte írni a könyvet, ami aztán internetes projektté fajult, ahol a könyv weboldalán világháló közössége megoszthatta az ötleteit Glukhovskyval. A szerző a rajongók segítségével be is fejezte könyvét és 2007-re a könyvesboltok polcaira is került. A regény bombasiker lett és Glukhovskyt pedig egy csapásra az orosz populáris irodalom egyik legismertebb szerzőévé tette. A hype vonat nem állt meg és 2010-ben elkészült a könyv videojáték változata, ami ténylegesen megismertette a világgal a moszkvai metró posztnukleáris birodalmát. A játék sikerét meglovagolva jelent meg 2011-ben magyarul is a könyv.

A regény két fajta utazásról szól. Az egyik a "fizikai", ami bemutatja Artyom körbeutazását a metróhálózaton, különböző emberekkel és ideológiákkal találkozva és más-más helyzetekbe kerülve, adva a könyv történetének egyfajta "road movie"hatást. A másik utazás, amit átélhetünk az Artyom felnőtté válásának története. Ugyan főhősünk már húsz feletti életkorban van, azonban személyisége a könyv elején még kiforratlan és egy gyámoltalan fiatal benyomását kelti. Egyrészt így bárki könnyedén azonosulni tud a karakterével, másrészt szórakoztató látni, ahogy  a borzalmakkal szembesülő Artyom a szemünk előtt válik érett, felnőtt harcossá.

A Metro 2033 atmoszféráját a sötét és klausztrofób hangulat adja, tudatosítva az olvasóban, hogy az ember nem a földalatti létre született. Ehhez csatlakoznak a különböző fantasy elemek(mint például Poljanka, más néven "a Sors Állomása"), amik valahogy mégis megférnek egy poszt apokaliptikus scifi könyvben.

Ezt a hangulatot csak színesítik a különböző fentebb említett ideológiai csoportok amikkel a könyvben találkozhatunk. Van pár állomás, amit fasiszták vezetnek, "Negyedik Birodalom" néven, de például a kommunisták egy egész metró vonalat tartanak az ellenőrzésük alatt, Ez a Vörös Vonal. A teljesség igénye nélkül találkozhatunk még jehovákkal, kannibálokkal és vörös forradalmárokkal (különállóak a Vörös Vonaltól).

Ebből is látszik mennyi csoportot vesz nagyító alá a szerző. A így lesz a könyv egy hatalmas társadalomkritika az emberek felé és megkérdőjelezi fajunk létének jogosultságát a Földön...
Szólj hozzá!
2015. április 20. 10:19 - Redfield

Borderlands (2009)

Mint azt már leírtam valamelyik cikkben, nagy rajongója vagyok a képregényeknek, de persze ez más
témákra is igaz. Ilyenek például a lepusztul világokban játszódó poszt apokaliptikus vagy a scifi témájú történetek. Van egy játék ami mind három témakörből szemezget egy kicsit és ezt gyúrja össze egy nagy egésszé. Ez lenne a Borderlands.

A távoli jövőben, az emberiség már más bolygókat vesz birtokba. Az egyik ilyen planétát Pandorának hívják, ahova a telepesek egy jobb élet reményében költöznek, ám az új lakók elég hamar rájönnek hogy a bolygó egy hatalmas kopár sivatag és néhány idegen romon kívül nem sok érdekes található rajta. Miután Pandorát kevés természeti kincsétől is megfosszák, a különböző társaságok tovább állnak és hátra hagynak mindenkit (a munkára kényszerített bűnözőket és a békés becsületes telepeseket egyaránt). A dolgot csak súlyosbítja hogy a letelepedés után hét évvel, a helyi vadvilág is felébred"téli álmából" és riad vissza az emberek megcsócsálásától sem.

Ebben a világban próbálnak az emberek idegen technológiát szerezve meggazdagodni vagy egyszerűen csak túlélni. A reményt sokakban már csak egy legenda jelenti. Mendemondák szólnak egy idegen eredetű "Kamra" nevű helyről, ami olyan idegen technológiát és titkokat tartalmaz, amiket emberi ésszel nem lehet felfogni.

Egy ilyen Kamravadász bőrébe bújunk mi is, akinek egy titokzatos hologramszerű nő, az Őrangyal segíti útját.

A történek egy faék! Kész ennyi, ennél többet nem tudok róla mondani. Ha van benne valami fordulat azt is legfeljebb egy vállrándítással intézzük majd el. Viszont a hangulat valami nagyon jó! Ha nem is a pusztulóban lévő Földön járunk, Pandora sivatagai csak úgy sugározzák magukból a Mad Max életérzést. Emellett pedig fontos hogy nem fél önmaga paródiája lenni sem. Ez a kinézeten is meglátszik, ugyanis a Borderlands rajzolt, képregényszerű megjelenítéssel operál ami ennek ellenére baromi szépen néz ki. Az egész játékot belengi egy olyan szintű komikusság amit játszva érez igazán az ember. Ez már az intro első 5 másodpercében is feltűnt mikor a vadállatot elcsapja a busz, de megemlíthetném még a sorozat ikonikus szereplőjét Claptrapet az idióta robotot...

A játék egy FPS/RPG. Vanak kasztok (4 db), amikből választhatsz(én a gépkarabélyokat mesterien kezelő Katonával mentem). A fejlődés, szint rendszerben működik mint egy klasszikus szerepjátékban. Az ellenfelek különböző fegyvereket dobnak más más tulajdonsággal így a variációk szinte végtelenek és mindig arra ösztönöz a játék hogy kimenj és irtsd az ellent jobb cuccokért, ezzel hosszú órákra is a játék rabjává válhatsz.

Ezt ellensúlyozandó megemlíteném a küldetéseket, amik sajnos már nem ennyire jók. Leginkább kimerül a "keresd meg X,Y,Z tárgyat és vidd vissza" "öld meg X embert és hajtsd be a jutalmat" és a "menj el A pontból B-be" feladatokban. A játék ezzel a dologgal le sem tagadhatná hogy masszívan csak a koopozni vágyókat tűzte ki célközönségnek.

Az egyhangú küldetések mellé még súlyosbító körülmény hogy szerintem hosszú a játék. Nyilván izgalmasabb történet és küldetés sorozat mellett ez nem tűnne fel így lehet hogy a fentebb említett probléma okozza a játék hosszóságának érzetét is.

Ha valaki szereti a hülye humort és a rajzolt médiumokat, azoknak mindenképp ajánlanám, viszont leginkább koopban haverokkal mert egyedül elég hamar egyhangúvá válhat. A Borderlands nem kevés pénzt hozott a fejlesztő Gearboxnak ezért természetesen nem maradhatott el a folytatás sem. Legközelebb 2012-ben térhettünk vissza Pandorára.

Szólj hozzá!
2015. április 17. 08:45 - Redfield

Steve Crawford: SAS Enciklopédia

"Nagy-Britannia Különleges Légi Szolgálata (Britain's Special Air Service, rövidítve SAS) a világ leghíresebb különleges egysége. Az SAS enciklopédia hiteles és egyedülálló információkat ad a világhírű alakulat életének minden részletéről. Felsorolja a csatákat és hadjáratokat, bemutatja az SAS által használt fegyvereket és felszerelést, ismerteti a kiképzési módszereket, az SAS harcászatát, valamint az összes olyan hadműveletet, amelyben az SAS katonái napjainkig részt vettek."

Na eddig tartott az oldal játékokra való szakosodása, amit most egy könyvről szóló agymenéssel törnék meg. Nem is kezdhettem volna nehezebbel mint egy enciklopédiával. Igaz, nem nevezném a szó szoros értelemben annak, de azért mégis jobb, ha ráaggatjuk ezt a jelzőt.

Mint ahogy a nevéből is kitűnik az SAS Enciklopédia a brit elit egységgel, a Különleges Légi Szolgálattal (Special Air Service) foglalkozik részletesen és azt kell mondjam, maradéktalanul eleget is tesz feladatának.

Ahogy férfi létemre sosem szerettem a focit, úgy nem voltam soha egy katonáskodós típus se. Egy időben aztán megnőtt az érdeklődésem e téma felé, köszönhetően a Modern Warfare sorozatnak. Abban a játékban hallottam először az SAS alakulatról is. Egy halom hasonló témakörű játékot végigjátszottam és elolvastam megannyi SAS-ről szóló cikket.

Maga a könyv szerkezetileg három részből áll. Az elsőben az ezred történetét meséli el, a másodikban a harcászat kerül bemutatásra, a harmadikban pedig a felszereléseket vehetjük jobban szemügyre. Mindez persze rengeteg ismeretet foglal magába, ám meglehetősen szárazon írja le őket (bár lehet túl sokat várok egy enciklopédiától). Ez a történeti résznél is igaz (egy-két kivétellel), viszont a harcászati módszerek taglalásánál teljesedik ki, ahol önismétlést véltem felfedezni, mikor bizonyos eljárásokat a történeti részben már leírtakkal próbáltak illusztrálni, ezzel újra leírva a megtörtént eseményeket. Ezért természetesen a könyv egy idő után unalmassá válhat azoknak akik nem militarista beállítottságúak.

Hozzáteszem pozitív jellemzőként, hogy a rengeteg katonai dolog mellett foglakozik egy-két fejezet a szélsőséges körülmények közötti túlélésről is, amiről azért jó volt olvasni és kicsit kiragadott a különböző hadműveletek egyhangúságából.

A könyvet abszolút nem tudom mindenkinek ajánlani, kivéve azoknak akik nagyon érdeklődnek a hadi technológia és hasonló dolgok iránt. Én egész eddig nem tudtam eldönteni, hogy viszonyuljak ehhez a témához, de elolvasva az enciklopédiát rájöttem, nem áll hozzám annyira közel a "katonadolog",  mint gondoltam.

A következőkben újra visszatérek a játékokhoz és meglátogatom a Határföldeket.

Címkék: könyv katonai
Szólj hozzá!
2015. március 20. 11:38 - Redfield

Alien: Isolation (2014)

A Colonial Marines botrány után őszintén szólva csodálkozom hogy nem tették parkolópályára az Alien franchiset. Már a legutóbbi AvP játékot is elég középszerűre értékelték sokan és úgy tűnt a 2013-as játék veri be az utolsó szöget az idegenek koporsójába. Ez viszont nem így történt, köszönhetően egy nagyobb irányváltásnak, és a Creative Assemblynek.

Míg a Gearbox játéka a Bolygó Neve: Halál hangulatát igyekezett megidézni, az Alien Isolation a legendás első részt vette alapul, ezzel megteremtette az első Alien Univerzumban játszódó lopakodós FPS-t. Itt nem vetjük be magunkat az Alien hordák közé, hogy aztán gépfegyverrel lekaszaboljuk őket. Idegenből csak egy fog ránk vadászni, ami bőven elég lesz, főleg  mivel nem sok fegyver áll majd rendelkezésünkre, és az a kevés is maximum elüldözi a lényt egy rövid időre.

A történet teljesen belepasszol az idegenek világába és bármennyi ismerős motívum köszön vissza a '79-es "A Nyolcadik Utas: A Halál"-ból mégsem majmolja azt az élvezhetetlenségig. Tizenöt év telt el a Nostromo katasztrófája óta. Ellen Ripley lánya, Amanda azóta sem volt képes túltenni magát édesanyja eltűnésén. Végül egy nap, váratlan reményt ébreszt benne a Társaság egyik képviselője, aki közli vele hogy megtalálták a Nostromo fekete dobozát, amit a Sevastopol űrállomáson tartanak. Az odaérkezésükkor azonban az állomás nem válaszol, így át kell szállniuk, ami az állomás viharvert állapotát tekintve nem könnyű feladat és hamar el is szakadunk útitársainktól az űrséta közben. Miután egyedül átérünk a Sevastopolra, kevés bóklászás után rájövünk, hogy koránt sem elhagyatott a bázis. A kétségbeesett, előbb lőnek, aztán kérdeznek embereken és a hibás, mindenkit legyilkoló androidokon kívül még egy Alien is van a fedélzeten. Így kérdéses, hogy Amanda megtudja e, mi történt édesanyjával vagy, hogy ki jut e egyáltalán élve az állomásról...

A történet nagyon ott van! Tipikus, Alienhez hű. Ennél már csak maga a Xenomorf az, ami teljesen odaver látványban. Sosem volt még alien ilyen rohadt jól kidolgozva. Akárhányszor ellopakodott mellettem, mindig megcsodáltam a részletesre kreált modelljét, ahogy csorgatja a nyálát stb. Ebből gondolom lejött, hogy annyira nem paráztam az Alientől, mint ahogy kellett volna, viszont az androidok, na azok sokkal félelmetesebbek. A fehér kifejezéstelen arcuknál, meg a világító szemüknél már csak a lassú járásuk és hideg, nyugodt beszédük ijesztőbb. Említésre méltó a 14. fejezet azon része, mikor a reaktor alá ereszkedünk. A helyszínen úgy voltam vele, hogy abbahagyom a játékot a szívroham elkerülése érdekében...

Minden érdeme mellett eluntam a játékot a felénél. Lehet, csak nekem nem jön be ez a lopakodós horror műfaj, vagy csak egyszerűen túl hosszú volt már a játék. Egy idő után unalmas lett a bujkálás és fárasztó, mikor ötödjére bújok el a szekrényben az Alien elől, aki tíz percig nem tágít a közelemből, és ha szerencsém van, nem talál meg csak úgy a semmiből (mert néha valami bug okán képes rá). Arról ne is beszéljünk, hogy menteni csak bizonyos terminálokon lehet. Ráadásul nem ritka, hogy A és B terminál között megesik, hogy van nyolc android, öt shotgunos túlélő, és még az Alien is felbukkan háromszor, aztán ha meghalsz kezdheted az A pontból természetesen. Többször előfordult, hogy csak pár méter választott el a mentésig, amikor az alien lekaszabolt, lehúzva ezzel az előző húsz percemet a klotyón. Ilyen eseteknél vettem elő a már kibeszélt Injusticet. A játék, állítása szerint használ Autosave-et is, de ebből egészen az utolsó pályáig nem vettem észre semmit.

Ez egy remek kikapcsolódást nyújtó program, néhány (szerintem) nagyobb hibával. Ajánlom minden Alien és túlélő horror játék rajongónak, valamint olyanoknak akik sok szabadidővel rendelkeznek és kötélből vannak az idegeik.

A játékhoz megjelent jó pár DLC is. Én csak az elsőt próbáltam (The Crew Expendable), amin a "Nyolcadik Utas: A Halál" egy részét játszhatjuk újra. Teljesen jól visszaadja a '79-es filmet, viszont sokat szaggatott, ezért nem vittem végig a maga nyúlfarknyi idejét sem. Talán majd legközelebb végig tolom, ha rám jön az Alien láz.

Egyelőre most abbahagyom a játszást, egyéb teendők miatt. De talán lehet lesz valami addig is, amit kiírok magamból.
Szólj hozzá!
2015. március 11. 00:15 - Redfield

Injustice: Gods Among Us (2013)

injustice_gods_among_us_cover_art.jpgNos igen... Időközben Amanda Ripley kálváriája a Sevastopol űrállomáson néhol annyira az őrületbe kergetett, hogy muszáj volt valami mást is felrakni az Alien Isolation mellé. Ez pedig nem volt más, mint az Injustice: Gods Among Us.

Mint PC tulaj, sajnos nem vagyok eleresztve verekedős játékokkal. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy "legfrissebb" tapasztalatom ebben a műfajban az 1997-es Mortal Kombat 4. Alkalmanként haverokkal PS-en vagy Xboxon elvertük egymás fejét egy-két játékban, de ennyiben ki is merült a dolog. Aztán megjelent a Mortal Kombat sorozat rebootjának számító 2011-es rész, így a PC-s bunyós játékok reneszánszukat kezdték élni. Természetesen ez a rész meg is jelent a platformra, ahogy a Netherrealm Studios következő alkotása is az Injustice: Gods Among Us.

A Mortal Kombat világát hanyagolva a fejlesztők egy másik ismert univerzumot vettek alapul. Ez nem más mint a DC Comics képregény-univerzuma. A kiadó nem kisebb neveknek ad otthon e világban mint, Superman, Batman, a Villám vagy a Zöld Íjász. Ebben a szuperhősökkel és gonoszokkal teli a környezetben zajlik tehát a játék, ami rengeteg módot tartalmaz. Végigvihetjük a Story Mode-ot, ami egy 12 fejezetet tartalmazó történetet mesél el és minden fejezetben más-más hőst/gonoszt irányíthatunk.

A történetről: Szuperhőseinket egy párhuzamos világba teleportálja Batman ottani alteregója, hogy segítséget kérjen. Pár évvel ezelőtt ugyanis Joker egy atombombával felrobbantotta egész Metropolist, ahol Lois Lane és gyermeke is odaveszett a katasztrófában. Érthető módon az evilági Superman beleőrül szerelme és fia elvesztésébe és megöli Gotham gonosz bohócát, ezzel pedig egy olyan határt lép át ahonnan nincs visszaút. Superman (a legtöbb másik szuperhőssel) az elkövetkezendő évek során kiépítette diktatórikus uralmát az egész bolygón és már-már istenként tetszelegve hajtja igába az egész emberiséget. Egyetlen remény az "Insurgency" nevű titkos ellenálló szervezet, amit Batman irányít és titokban Superman evilági legjobb barátja Lex Luthor(!) szponzorál. Ebbe a kalamajkába csöppenve, hőseinknek véget kell vetnie Superman uralmának, még ha közben esetenként szó szerint saját magukkal is meg kell küzdeniük.

Nagy képregény rajongó lévén azt kell, hogy mondjam, hogy nyomtatott formában láttam már ennél jobbat is az íróktól, akik itt is közreműködtek. Azt azért hozzá tenném, hogy a DC füzetek nem feltétlen tartoznak a kedvenceim közé.

Harc módban tíz ellenfelet kell legyűrnünk. Ezen az egyszerű alapfelálláson, viszont elég sok mindent lehet állítani. Lehetünk csak gonoszok a hősök ellen, túlélő módban egy életerő csíkkal harcolhatjuk végig mindegyik csatát és még sorolhatnám.

A S.T.A.R. Labs módban 240 különböző kihívás közül választhatunk, ami abban merül ki hogy egy adott küzdelem alatt használd x tárgyat, vigyél be y kombót.

A játékban összesen 40 karaktert irányíthatunk, a legismertebbektől kezdve (Batman, Superman Joker, Lex Luthor) a kevésbé populárisabbakig (Shazam, Cyborg), de még Scorpio is feltűnik a Mortal Kombatból.

A játék látványban odaver! Látványosak a harcok, a mozdulatok szépen megvannak koreografálva. A harcok közben segítségünkre lesznek tereptárgyak (motor, kőtábla), illetve véghez vihetünk mindenféle karakter orientált kombókat is. Minden karakternek van egy energiacsíkja alul, ami a kapott és bevitt ütésektől szépen lassan feltöltődik a harcok során. Ezzel aztán olyan szuper mozdulatot tehetünk, ami nem elég hogy jelentősen lecsökkenti az ellenfél életenergiáját, még iszonyat látványos is. Minden karakternek személyre szabott szuper mozdulata van, ezáltal egy élmény mindegyiket végignézni.

A programot bárkinek ajánlom, aki szereti a verekedős játékokat, azonban akinek nem favoritja egy kicsit sem a DC Comics szuperhős univerzuma, az hamar ráunhat. Én mindenesetre örülök, hogy ezzel a játékkal tértem vissza a PC-s ütlegelésbe és remélem lesznek még hasonlók. Az idén megjelenő tizedik Mortal Kombat előtt még azért a kilencediket is ki kellene majd próbálni, de az még a jövő zenéje. Egyelőre visszatérek az űrbe hallgatni a sikolyokat... Vagy a saját ideges üvöltésem...

Szólj hozzá!
2015. március 09. 00:54 - Redfield

Aliens: Colonial Marines (2013)

Szerintem erről a játékról, minden játékos és/vagy Alien témában kicsit jártas ember hallott. Egyrészt, nem egy régi darab, másrészt a körülötte kialakult kamionnyi negatív kritika és botrány miatt. Már maga a készülési ideje a játéknak nem piskóta, ami hat év. Ez már kapásból aggodalomra adott okot, ám mikor elkezdtek szállingózni az első gameplay videók mindenki bizakodó lett. Ez így is maradt egészen a játék megjelenéséig, amikor is robbant a bomba. A program nem úgy nézett ki hogy kell, a beígért csapatos taktikai harcok elmaradtak, az AI gyötrelmesen rossz (még az alieneké is alien mércével) és hát a sztori, nos hát... az se találja fel a spanyolviaszt. Persze ezek után a vevők jogosan háborodtak fel, hogy nem azt kapták amit az előzetesek alapján vártak, és visszakövetelték a pénzüket. A kiadó és a fejlesztőcég egymásra kezdett mutogatni, amiből aztán egy szép nagy per is kisült, aminek a végkifejlete nem az lett hogy át lettek verve a vásárlók, hanem, hogy a demó megtévesztő volt, így az egyik cég a másikat kártalanítsa, ami persze könnyebb, mint minden megtévesztett játékost kifizetni.

A történet: 17 héttel az Alien 3 után járunk, amikor is egy Tengerészgyalogos csapatot küldenek a második filmben szereplő Dwayne Hicks tizedes segélykérő üzenetére. Mi is eme kompánia tagjai lennénk, név szerint Christopher Winter Tizedes, aki egy szakasznyi társával azt a feladatot kapja, hogy derítse fel Hicks tizedes és társai eltűnésének rejtélyét. Át is nézünk az osztag által hátrahagyott hajóra, de természetesen nem találunk mást csak az idegenek hordáját.

Mindenekelőtt közölném, hogy én kimaradtam a tűkön ülve váró fanok tömegéből, mert akkor egy gyenge vassal se rendelkeztem, így nem néztem trailereket hogy ne fájdítsam a szívem. Megjelenéskor egy rövid időre kipróbáltam, de mivel szaggatott nem maradt meg sok minden. Most, nem sokkal azután hogy végigvittem, már tudok véleményt alkotni. Egyrészt mivel nem befolyásoltak a bemutatók és már mindenhonnan hallottam vagy tízszer, hogy ez a játék mennyire szar, szinte nulla elvárással ültem le játszani. Ezzel a hozzáállással a játék nem is volt olyan rossz, megüti a középszintet. Hogy miért?

Nos kivételesen először a negatívumokon fussunk végig: Grafika: Nálam ez az egyik utolsó szempont egy játéknál, és hiába az unreal egine 3, ezen látszik, hogy tényleg nem foglalkoztak vele eleget. Ezt csak azért írom, mert ekkortájt jelentek meg, ennél sokkal szebb UE3-at használó játékok. Beígért taktikai harcok: Valóban nincsenek, ami még nem is lenne baj, de amikor az épp aktuális társam beáll közém és az éppen rám ugrani készülő arctámadó közé az eléggé húzós. Mellesleg megjegyzem, hogy az arctámadó a társamat le se szarja, én kellek neki. Ebből következik hogy az intelligenciája mind a csapattársaknak, mind az ellenfeleknek valóban alulról súrolja a határt. Az Alieneknek megbocsájtom ezt, de a fentebb említett tűzvonalba állás mellett megemlíteném, a Weyland Yutani zsoldosainak természetellenes ragaszkodását a fedezékükhöz. Ugyanis nem képesek otthagyni azt és tovább rohamozni. Mindig egy fix pont körül lófrálnak és telibe lesz*rják, hogy te most hányadik golyót ereszted beléjük. A történet próbálja a második film sikerét és életérzését elkapni. Vannak benne ügyes próbálkozások, de néhány dolog még ezt is tönkreteszi. Gondolok itt a rossz minőségű átvezető animációkra. Még egyszer hangsúlyozom hogy nem fektetek nagy hangsúlyt a grafikára, de néha úgy éreztem, hogy a Half Life 2-nek jobban animált karakterei vannak, ami egy UE3-at használó 2013-as játéknak elég cinkes. Te jó ég! Tele van a játék sablon mondatokkal. A játék felénél már kitaláltam egy ivós játékot, miszerint mindig kell inni egy felest ha valaki még egyszer kimondja a játékban, hogy "Senkit sem hagyunk hátra" vagy "Oourra mindhalálig". Garantálom, hogy nem érünk a játék végére józanul. A játékmenet még csak-csak elmenne, ha egy Call of Dutyról lenne szó, de ez egy Alien játék. Erre ráerősít, hogy meglehetősen sok olyan misszió van, ahol xenomorfokkal nem is találkozunk, csak We-Yu zsoldosokkal. Az, hogy több volt benne a tűzharc, mint hogy paráztam volna minden sarkon, erősen emlékeztetett a F.E.A.R.-re, persze negatív értelemben.

Hogy eme panaszáradat után hogy lett a játék nálam mégis egy közepes? Az egyik ok nyilván, hogy alacsony elvárásom volt. A második ok, a rajongó faktor, hiszen örültem, hogy újból felbukkantak a xenók egy játékban. De, ami végül meggyőzött, hogy játsszam végig mindenképp, a hang. A zene minden kétséget kizáróan visszaadja a Bolygó Neve: Halál hangulatát és felcsendülnek a jól ismert dallamok is a filmekből. Olyanok, mint Lance Henriksen (Bishop) vagy Michael Biehn (Hicks tizedes). Egyelőre csak az alapjátékkal játszottam a Stasis Interrupted kiegészítővel nem foglalkoztam, de majd valamikor pótolom ha lesz rá időm...

Ez a játék egy váratlan bukás, ami után vegyes érzelmekkel, de a többség inkább rossz szájízzel kel fel a monitor elől.Szerencsére az Alien sorozatunk (egyelőre) utolsó darabja már sokkal másabb stílust képvisel. Vagy mondhatnám úgy is: Izoláltabb...
Szólj hozzá!
2015. március 08. 16:00 - Redfield

Aliens Versus Predator (2010)

aliens_vs_predator_cover.pngAz előző két részben kitárgyaltam, hogy 1999-ben milyen sikeresen indította el a szériát az AvP első része majd, hogy miként  próbálta hibáit kijavítani a 2001-es folytatás, több kevesebb sikerrel. Ezután hosszú évekig nem hallhattunk az AvP-ről, leszámítva két csapnivalóan rossz mozifilmet. Aztán eljött 2010 és az első részt készítő Rebellion által kreált játékban újra bevethettük magunkat a galaxis fenevadjai közé.
Jelentem, a sorszámot ugyan nem kapó harmadik részben sikerült maradéktalanul megidézni az első részt, ötvözve azt a második rész minden előnyével. Így készült el az eddigi legjobb AvP játék.

Az események a BG-386 nevű bolygón játszódnak, ahol a Weyland Yutani Társaság felfedezi a Ragadozók egy ősi piramisát. Ezalatt természetesen az ott talált xenomorfokkal kísérletekbe fognak, valamint igyekeznek feltárni a titokzatos épületet, hogy megszerezzék az ott lévő fejlett technológiát. Természetesen, ahogy az lenni szokott az Idegenek elszabadulnak és a vészjelzésre megérkezik a Gyarmati Tengerészgyalogság és a Predatorok is a bolygóra küldenek három főt a fajtájukból hogy kivizsgálják az esetet.

A történetben semmi különleges nincs, de mégis működik! Ez leginkább a második részben már használt narratíva miatt működik, azaz hogy a három faj különböző szemszögéből élhetjük át a BG-386 pusztulását. Legyen az akár a 6-os alany nevű intelligens alien, a predator technológiát a cégtől visszaszerző Dark becenevű vadász vagy az újoncként a tűzvonal közepébe kerülő tengerészgyalogos, Rookie kampánya, mind hozza a kötelezőt. 6-os kellően kegyetlen, Dark iszonyatosan brutális mind két másik faj képviselőjével, Rookie pedig ismét egy védtelen porszem a két gigász között.

Hatalmas vállveregetés a készítőknek, hogy megszerezték Lance Henriksent, aki az Alien filmek és az AVP után újból Mr. Weyland bőrébe bújik.

Negatívumokat nem nagyon tudok felsorolni magáról a játékról. Ami bánt, hogy nincs folytatása, pedig a történet vége megkövetelné. A kampányok külön-külön rövidek, viszont együtt kiadnak egy tisztességes játékidőt. Azt kell mondjam, hogy az AvP sorozat beérett a harmadik részre, bár kissé középszerű lett.

A Ragadozóktól búcsút veszünk, remélem csak ideiglenesen. Az idegenekről a 2013-as játékban újra hallunk, mikor felderítjük, mi történik a második Alien filmben lévő hajó, a Sulaco tengerészgyalogosaival. 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása