Tavaly nyár végén elérkezett az Arkham sorozat záróakkordja, ami hozza is magával a köztelezőket, úgymint, sötét atmoszféra, végletekig romlott gonosztevők és remek történet, valamint a hozzájuk kapcsolódó tonnányi fő és mellékküldetés.

Kilenc hónappal járunk az Arkham City eseményei után. Az ott történt bizonyos esemény hatására (igyekszem nem spoilerezni), Gothamben a drasztikus mértékben csökkenni kezd a bűnözés. Halloween éjjelén azonban, Madárijesztő gondoskodik róla, hogy a várost lakó polgárok félelmei újból testet öltsenek. Az őrült pszichiáter azzal fenyegeti a várost, hogy szabadjára ereszti félelemkeltő toxinját az egész városon keresztül 24 óra elteltével. Hat millió civilt evakuálnak, a városból, de a bűnözők hátramaradnak túlnőve ezzel a gothami rendőrséget. Batman szintén hátramarad, hogy megmentse városát, és elkapja Madárijesztőt, ám nem is sejti hogy az szövetkezett a titokzatos Arkham Knight-tal, aki mindenáron holtan akarja látni a Denevérembert...

A főszál története, hangulatban nem, de dramaturgiában mindenképp veri az Arkham Cityt. Itt is van egy nyomasztó légkör, de inkább a karakterekkel való történés, ami érdekessé teszi a játékot. Szinte mindenkivel kapcsolatba kerülünk valamilyen úton módon, aki fontosabb szerepet játszott az Arkham sorozatban, legyen az szövetséges, vagy ellenség. Egyes karaktereknek olyan befejezést írtak meg, amin nem kicsit lehet izgulni, ha megfelelően bele tudja magát élni az ember.

Mellékküldetés talán itt van a legtöbb és a legkülönfélébb témájú. Pingvinnek a fegyvereit felszámolhatjuk, megakadályozhatjuk Kétarcot Ördögi terveinek megvalósításában, de felkutathatjuk a rejtélyes emberi denevérnek látszó szörnyeteget is.

Gotham hatalmas. Az eddigi legnagyobb játéktér, amit kapunk az a sorozatban. Nem is egyszerű bejárni, de szerencsére ebben segítségünkre lesz a játék egyik újítása, mégpedig a Batmobile. Végre vezethetjük a Denevérember autóját, ami valójában nem csak autó hanem tank is. Az Arkham Knight seregével vívott küzdelemben ez hasznos is lesz, ugyanis azok sem támadnak kisebb szekerekkel... 

Amit a játék grafika szinten hoz,az valószínűleg a hattyúdalát élő Unreal Engine 3 motornak a maximum teljesítménye. Komolyan rá sem ismerek, olyan szép az egész. Nem sok játéknál láttam ilyen szépen kidolgozott, élethű emberi arcmimikát mostanában, de a mozgások, a tájak és a tereptárgyak is iszonyat jól néznek ki még minimum beállításokon is. Külön piros pont a Rocksteadynek, amiért megmutatta milyen magaslatokig képes elmenni ez a grafikus motor.

Az irányítás továbbra sem sokat változott, de azért került bele, egy-két dinamikusabb újítás. Például árnyékből, több helyen is lecsaphatunk az ellenfeleinkre és nem annyira megkötött a dolog hogy csak a szobrokról, vagy csak a szellőzőből tehetjük meg ezt és a leterítéseket már egyszerre több ellenfélen is alkalmazhatjuk. Ilyenkor minden egyes ellenség kiütésénél, pár másodpercig belassul az idő, amikor becélozhatjuk következő áldozatunkat, majd azt leszedve a következőt. Hasonló új dolog a különböző partnerek behozatala a játékba. A főküldetés során is volt alkalmam kipróbálni nem egyszer, mikor Batman útja találkozik valamely szövetségeséével (pl.: Robin, Éjszárny, Macskanő), harc közben pedig csapatként kell küzdeniük, adott társunkkal.Ők segítségünkre vannak az ellenfelek kiütésénél, de váltogathatunk is Batman és szövetségese között a küzdelem végéig. Mindezek mellett a harcok látványosak, egyedül talán a tankos járműves konfliktusokat untam már a főszál vége felé...

A hangokról nem szeretném harmadszorra is magamat ismételni, így csak annyit mondanék, hogy a minőség nem hagyott alább se szinkronhangok sem zene tekintetében.

Most pedig dobáljuk meg sárral ezt a remek játékot: A PC-s verziót körülölelő botrány simán übereli az egykori Colonial Marines fiaskót. Mint ismeretes az Arkham Knight konzolokon remekül működik, de számítógépeken már korántsem ez a helyzet. Van akinek az ajánlott gépigénynél (apropó: EKKORA gépigény egy UE3-at használó játéknál?! WTF?!) is szaggat, vagy el sem indul, akinél működik és nem is akadozik, azok orbitális bugokal találkoztak itt-ott. Őszintén szólva én is tanúja voltam párnak, a kedvencem az volt, mikor egy faszit átrúgtam a falon, de az 5 másodpercekre lefagyás is nem egyszer fordult elő. A legrosszabb nem is ezeknek a hibáknak a létezése inkább, hogy a készítők azóta sem tudták mindezt kijavítani, pedig már egy hatalmas patchet is kaptak azok, akik megvették, a forgalomból kivonás előtt a játékot.

Nekem ami még személyes herótom volt, a kamerakezelés a kocsinál néhol indokolatlanul elnyújtott lett és kb 20 méter volt kamera és a kocsi között. Ez a legrosszabb időben jött elő mindig persze, mint pl. az egyik bossfightnál az Arkham Knight-tal, aminek én nagyon örültem gondolhatjátok. A másik: Már a Carmageddon és a GTA idejében is utáltam a "kocsikázzunk a háztetőkön" szintű küldetéseket, persze ezt itt sem lehetett kihagyni, ha meg egy rossz gombot lenyomva leestél az utolsó szakasznál, autókázhatsz vissza azt kezdheted előröl.

Ahhoz képest hogy én magam is számítógépen játszottam végig a játékot és néhol fogtam a fejemet, még mindig nagyon élveztem Batman utolsó kalandját a Rocksteadyvel. Minden tiszteletem a csapaté, hogy majdhogynem harmadjára adják el ugyanazt a játékot, kisebb nagyobb változtatásokkal és mégis minőségi munkát tudnak letenni az asztalra..

Másfél év telt el az Arkham Elmegyógyintézetben történt lázadás óta. A hely igazgatójából, Quincy Sharpból polgármester lett és első rendelkezései között felszámolja mind a Blackgate börtönt, mind az Arkhamot, a bűnözőket, pedig egy erre a célra kialakított, elkerített városrészbe szállítják, amit Arkham Citynek neveznek el. A hely irányításával a zseni pszichiátert, Hugo Stranget bízzák meg, aki egy zsoldos hadsereggel a TYGER katonáival tartja fenn a rendet. Gotham Cityből eközben egyfajta rendőrállam válik Sharp kezében, ahol a legkisebb bűnesetet elkövető egyén is az Arkham Cityben találja magát, de azok sem járnak másképp, akik a polgármester politikáját kérdőjelezik meg. Az egyik ilyen, Bruce Wayne, aki épp, az Arkham City falainál tartott tüntetésen szólal fel a börtön ellen, amit TYGER katonák szakítanak félbe, hogy elhurcolják főhősünket a szuperbörtönbe. Egy kis közjáték után pedig már is Arkham City falain belül találjuk magunkat... civilként... 

Még ha tudjuk is, hogy ez nem lesz sokáig így, már a kezdetektől fogva árad a játék sötét nyomasztó hangulata, ami nekem leginkább a Verhoevenes Robotzsaru, vagy a B13 - Bűnösnegyed nevű francia akciófilm jutott eszembe. Játékterünk is kibővült és itt kezd el igazán az Arkham sorozat openwolrddé válni. A főküldetésen kívül újra megkapjuk Riddle rejtvényeit, hozzá pedig még csatlakozik Victor Zasz is, akinek szintén megvan a maga oka, miért akarja holtan látni a Sötét Lovagot. E két ellenfél küldetései mellett kapunk a főszálhoz kapcsolódó mellékküldetéseket, amik szintén jól ki lettek dolgozva.Ezeket mind teljesítve, játékidőnk elérheti akár a 40 órát is, amihez nem számoltam még a sorozatban már megszokott challenge pályákat. Újabb remek újítás, hogy immár nem csak a Denevérember játszható karakter, hanem megkapjuk mellé a Macskanőt is. Ugyan nincs annyi fejleszthető kütyüje meg képessége, de tisztesen lehet aprítani vele is.

Macskanőn kívül lesznek még itt ismert karakterek. Az Asylumnál panaszkodtam a kevés Batman gonoszra, de itt a játék szabályszerűen dobálja be a híresebbnél híresebb szuperbűnözőket. Mr. Freeze, Pingvin, Kétarc, Ra's Al Ghul, de még Solomon Grundy is...

Az irányíthatóság, az előző részhez képest semmit sem változott, talán csak a harcrendszeren finomítottak kicsit, de ha valami jól működik, azt kár bolygatni, nem igaz? Hangok terén, csak az előző mondatomat tudom ismételni. Nagyjából mindenki visszatér az előző részből, a nagyobb hangok közül és még az utolsó utcatöltelék bűnözők is remekül szólalnak meg. A mesterséges intelligencia kiválóan teljesít. Az elítéltek bandába szerveződnek, élik hétköznapjaikat. Ha megtámadunk egy magányos bűnözőt, a zajra felfigyelnek mások, harcban is taktikusan támadnak, így néha eléggé megtudják szorongatni az embert.

Az UE3 motor képességeit talán a Roksteady csatapa aknázta ki igazán, látva a részenkénti fejlődést a játékok grafikájában. Sokkal szebb, jobb és dinamikusabb a karaktermozgás, mint az Arkham Asylum esetében.

Ez az eddigi legjobb játék szerintem az Arkham sorozatban. Aki szereti a Batman világot, vagy a jó openworld játékokat, azoknak kötelező kipróbálni az Arkham Cityt. Már csak az a kérdés, hogy a folytatás képes e megugrani az elvárásaimat.

A 2009-es évre szuperhősökből már Dunát lehetett rekeszteni a filmvásznon, más volt a kérdés azonban a videojátékok terén. Pókember, a filmadaptációk mellékágán felkapaszkodó játékai szerintem finoman szólva is minőségi mélypont ebben a médiumban, de ott van még a hasonló környezetben "kinőtt" X-Men 3 is, amiről így egy végigjátszás után is csak arra emlékszem, hogy baromi szar irányítása és kamerakezelése volt. Folytathatnám még, és sajnos lenne még még mivel, de inkább hagyjuk... Volt részem azért pár kiemelkedőbb darabhoz, de azok is többnyire a középkategóriát erősítették inkább, ezeket megugrani pedig csak a Rocksteady Batman Arkham Asyluma volt képes leverni.

Kilenc évvel járunk a már kitárgyalt Arkham Origins után. Batman, a városházán tetten ért Jokert szállítja vissza az Arkham Elmegyógyintézetbe (ahol a legtöbb batman-féle gonosztevő tölti "terápiás mindennapjait"). Itt hírhedt gonosz bohócunk egy részletesen kidolgozott terv keretein belül, kijátszva a biztonságiakat, átveszi az irányítást az elmegyógyintézet felett. Csapdába esve hát, egy seregnyi kiszabadult elítélt örült gyilkos és egy maréknyi túlélő ártatlan bent dolgozó között, Batman macska-egér harcba kezd Jokerrel, hogy felfedje annak sötét tervét és megakadályozza annak megvalósításában, mindenáron...

A megjelenés szépségét az Unreal Engine 3-nek köszönhetjük, ami ekkoriban élte talán fénykorát. Részletesen kidolgozott karakteranimációk, remek fény és színkezelés. Azt mondom hogy ez a grafikus motor még talán mai szemmel is bőven megállja a helyét.

Az irányíthatóságra szintén nem lehet semmiféle panaszunk. Klasszikus külsőn nézetes (azaz TPS) szemszöget kapjuk, ami azért dinamikusan helyezkedik harc közben. Erre szükségünk is lesz mert a közelharcokat csakúgy önti magából a játék. A zökkenőmentes ütlegelés a FreeFlow nevű harcrendszer biztosítja, amitől lényegében 2-3 gombot használva tömegeket megsemmisítő kombókat engedhetünk szabadjára. Bizonyos szituációkban a verekedés helyett célratörő a lopakodás. Ilyenkor egyesével intézhetjük el ellenfeleinket, szellőzőkben sunnyogva vagy vízköpőszobrokon ugrálva. A célpontok levadászására a Detective Vision lesz segítségünkre, ami egyfajta röntgenlátást tesz lehetővé, így könnyen tájékozhatunk ellenfeleink hollétéről, de akár felfegyverkezettségük mértékéről is kaphatunk bővebb információt, hogy pusztakezes vagy lőfegyverrel rendelkező ellenféllel állunk e szemben.

Talán ebben a részben találkozhatunk a legkevesebb  klasszikus Batman gonosszal, de ez végül is betudható annak, hogy ez az első játék a sorozatban. Azért persze utalásokat kapunk a többiekre is. Riddler (magyar nevén Rébusz) még különböző bónusz tárgyakat és feladványokat is elrejtett a sziget különböző pontjain, amik külön mellékküldetésnek is beférnek a játékba, kitolva ezzel a játék időt pár plusz órával. A tovább és újrajátszhatóságot növeli denevéremberünk fejleszthetősége is, ahol a harcokban használatos kombókat és a kütyüink legtöbbjét tudjuk tunningolni. Igaz ezek majd háromnegyedét sikerült első végigjátszásra kimaxolni, de azért marad egy kevés a fősztori végigjátszása után is,

A karakterek megszólaltatására igazi "Batman-veteránokat" sikerült megszólaltatni, beszéljünk, akár a Denevérember hangjaként híressé vált Kevin Conroyról, vagy Joker örök és utánozhatatlan hangjáról, Mark Hamilről. Ugyan a két fentebb említett úriember messze ellopja a showt, a többiek is mind mind faszán derekasan helytállnak. A játék háttérzenéjét Nick Arundel és Roy Fish készítette el és ezek a tételek tökéletesen passzolnak a programba, de szerintem megállná a helyét Sötét Lovag mítosz bármely vászonra vitt alkotásánál. Komolyan utána kellett néznem, mert néha azt hittem hogy ezek a Hans Zimmer féle Dark Knight filmzenék. Még ha onnan is másolták le, akkor is remekül tették, mert ont ott és akkor szólalnak meg a megfelelő dallamok, amikor azoknak kell.

A feketelevesben csak egy dolgot tudok megemlíteni: A kamerakezelés néha hirtelen vált át "ratyiszög"-re és azt veszem észre hogy a gombbal, amivel az előbb még előre haladtam, a következő pillanatban már hátrafelé megyek.

Természetesen a folytatás nem maradhatott el, ami az Arkham sziget kibővülését eredményezte...

Az idén megéltük talán az elmúlt évtized legnagyobb Star Wars hisztiét. Szó se róla én is igyekeztem kivenni a részemet a dologból a filmes cikkekkel, de ez az univerzum nem csak a film vásznon alakított nagyot hanem videojátékban is. Nem egy epikus történet született játékokban, de ezek közül a legkiemelkedőbb talán a Knights Of The Old Republic.

A cselekmény könnyen beleilleszthető a filmek mellé, mert nem sok hatással van azok történéseire. A KOTOR sztorija 4000 évvel, a Baljós Árnyak előtt játszódik. Egy, az egész galaxist megrengető háború után, a két háborús hős jedi, Revan és tanítványa, Malak. sithként térnek vissza. Titokzatos eredetű seregüket a Köztársaság ellen indítják. A hosszadalmas és veszteséges harcok közepette, egy tehetséges jedi, Bastila, egy különítménnyel kiegészülve elkapja Revant zászlóshajóján, ezt látva pedig Malak a másik hajóval tüzet nyit mesterére és a jedikre. Revan meghal, Bastila viszont túléli a csatát, kulcsszerepet játszva a sithek elleni harc további részében. Darth Malak tovább folytatja mestere hadjáratát a Köztársaság ellen és további világokat igáz le. Főkarakterünk az "Endar Spire" nevű cirkálón teljesít szolgálatot, mint Bastila testőrségének egyik tagja. A sithek támadásra riadunk fel álmunkból és azonnal nekilátunk elmenekülni a hajóról. Az utolsó pillanatban menekülünk meg egy Carth Onasi nevű pilótával, és a Taris nevű bolygóra zuhanunk le, ahol a sith befolyás uralkodik. Ezen a bolygón kell nekilátnunk megkeresni a megmenekült Bastilát.

A történet nagyon jó és minőségi. Első játszásra szinte alig tudtam letenni. Ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, hisz az író az a Drew Karpyshyn, aki számtalan Star Wars könyvet írt, valamint ő a felelős a későbbi első két Mass Effect játék történetéért is. A játékban találkozunk szinte az összes SW motívummal. Versenyezhetünk, egy vagány hajóval szelhetjük át a galaxist (ami kísértetiesen hasonlít a Millenium Falconra), A kocsmákba is sokszor látogathatjuk információ szerzés okán. Kiderül, hogy érzékenyek vagyunk az Erőre és Jedit képeznek belőlünk. Van itt még egy megcsonkított főgonosz egy hatalmas flottával, de rendelkezik egy Halálcsillag-utánzattal is. A fordulatok pedig olyanok hogy a játék háromnegyedénél kapkodni fogjuk a fejünket...  Ugyan nem kevés szimbólumot használ fel a játék, mégsem másolja egyik filmet sem. A velünk tartó karakterek szintén brillíroznak: A vuki, a zsoldos gyilkológép, az öreg zsémbes jedi, vagy a droidok, akik még mindig viccesek stb. 

A kinézet a játék megjelenésének korához képest gyönyörű és kidolgozott, legyen szó Taris városáról, a Kashyyyk erdejeiről, vagy a Tatuin homok dűnéeiről.

Az irányíthatóság egy klasszikus tps játékot idéz... Egészen a harcrendszerig. ami viszont borzalmas. nem egy sima kaszabolás vagy lődözés folyik ilyenkor hanem egyfajta meghatározott rendszer alapján félig meddig körökre osztott harcról beszélünk. Kiválasszuk a kezelőképernyőn a támadás fajtáját, majd az irányított karakter végrehajtja azt. Innentől kezdve a D&D szabályokon alapuló rendszer, a képességeink alapján eldönti hogy sikeres volt e a támadásunk és ha igen, mennyi sebzést sikerült bevinnünk. Ez akkor a legirritálóbb, mikor közvetlen közelről mellé lövök. Minden valós időben történik, ám ha taktikát akarunk kidolgozni bármikor megállíthatjuk a harc menetét hogy parancsot adjunk karaktereinknek. Nem hiába a többes szám, ugyanis hajónkról két plusz társsal távozhatunk, akik segítségünkre vannak a harcban is. Ugyan karakterünk és a két kísérő között váltogathatunk, de egyszerre csak egyet irányíthatunk mi: Idegesítő egy dolog, mikor  harc közben a legegyszerűbb támadásokat használja a gép, az általa irányított karaktereknél, vagy amikor eltévednek és nem tudják beérni az én karakteremet.

A szinkronhangok tökéletesek. Mindenkit a megfelelő, hozzáillő személy szólaltat meg, ezzel téve teljesé a karaktereket. A zenéért Jeremy Soule felel, aki kiválóan gondolja tovább John Wiliams zseniális tételeit. 

Ennyit sikerült mára írni. Lehetet volna több is, de a KOTORt érdemesebb játszani mint beszélni róla. Bármennyire is fura a harcrendszer vagy hibás egy-két dolog benne, meghatározó része volt a 21. század elkövetkező szerepjátékaira nézve.

"A Mosnij-szigeten, ahol az emberek már létrehozták a civilizáció egy kis oázisát, atomrobbanás történik. A túlélő tengerészek a pétervári metróból érkezett menekülteket vádolják a diverzióval. Azt követelik, hogy a metrólakók találják meg és adják ki a felelősöket, különben mindannyiukat elpusztítják. Dárda elkezdi a nyomozást, de közben fogadott fiát, Glebet is meg kell találnia, aki egyszer csak eltűnik a bunkerból. Dárda és Gleb kalandjai ezúttal is lélegzetelállítóak, s közben mindketten megismerkednek egy különlegesen szép és titokzatos leánnyal, Aurórával, s mindkettejüknek meg kell küzdeniük a végtelen gonoszság megtestesítőjével, a Fekete Hóhérral..."

Ahogy az fentebb is olvasható, ez már inkább egy nyomozásos történet, viszont inkább a "Hová tűnt Gleb?" szálnak szentel több időt az író. Ez persze nem azt jelenti hogy a robbantás után nem vizsgálódik Dárdánk, de fia eltűnése evidensen jobban izgatja őt.  Ennek megfelelően, ebben a könyvben többször élhetjük át Dárda szemszögéből a történetet, mint az előző részben. A biztonságos sziget pusztulásával, az egész történetet körbelengi a remény elvesztése és a totális kilátástalanság.

Újabb változtatás, hogy a cselekmény ismét a szentpétervári metróban játszódik, ám ennek ellenére újból kapunk egy mitikus helyet, amit főszereplőinknek meg kell találni a rejtélyek megoldására. Az előző részben is szintén volt egy ilyen elem főszálban ezért nekem ez eléggé önismétlőnek hatott.

Glebünk sokkal felnőttesebb viselkedést tanúsít. Pár jelenetnél el is felejtettem hogy egy 12 éves gyerekről olvasok. Dárda sokkal aggódóbb és empatikusabb lett, köszönhetően fia hatásának. A csapat új tagja, Auróra nekem kicsit súlytalannak tűnt, de sokkal többet is ki lehetne hozni belőle. Sajnos a könyv a többi karakterrel sem tud mihez kezdeni a főgonosz története pedig egyszerűen nem érdekelt. Erős a gyanúm, hogy a műben maga Andrej Gyjaklov is kameózik egyet, amin jót derültem. Még egy is plusz, hogy említés szintjén beleszövi a könyvbe a "A pétervári háború" eseményeit, így a metró univerzum könyveknél végre látom az összefonódást is.

Összegezve, Gyjaklov második könyve kissé önismétlő és nem szárnyalja túl az előző részt, de még így isa második legszórakoztatóbb könyv az előzménye után.

A nyáron, derült égből ért mindenkit, hogy az E3-on nem csak megmutatták, de bejelentették, hogy még idén kijön a negyedik rész. A megjelenést legalább akkora hype övezte mint az előző Falloutot.

Rendhagyó módon a történet, a Nagy Háború ELŐTT kezdődik. Pontosabban úgy kb. félórával, de ezalatt bőven lesz időnk megalkotni karakterünket és megismerkedni a játék alapirányításával. Szemtanúi leszünk a mindent elpusztító atomkatasztrófának és még épphogy bejutunk a közeli Menedékbe. Valamennyivel később, egy kisebb közjáték után rádöbbenünk, hogy a menedékünkben mindenki meghalt rajtunk kívül!Több választásunk nem lévén elindulunk a pusztaságba, megkeresni az utolsó dolgot, ami még régi életünkből megmaradt. Kint meglepetésként ér hogy 210 év telt el a háború óta és miközben a pusztaságban vándorlunk a 111-es menedék Egyetlen Túlélőjeként, meg kell tanulnunk alkalmazkodni a megváltozott világhoz.

A főküldetés története, habár csak egy keretet szolgál a játék köré, véleményem szerint remekül van tálalva. Eredetileg először csak a mellékküldetésekre akartam koncentrálni, de a fősztori rejtélye annyira nem hagyott nyugodni, hogy aztán, csak előbb álltam neki a főküldetésnek. Meglep, valamennyire fordulatos is és van annyira jó mint az előző rész története. A játék gerincét azonban, a mellékküldetések adják, amikből nem csak menyiségükben de fajtájukban is rengeteget találunk. Vannak a sima egyszerű küldetések, amit bizonyos emberektől kaphatunk. Változatosak és mind tesznek valami pluszt a Fallout világához. Egyes missziókat frakciók adnak nekünk ezzel növelhetjük befolyásunkat és rangunkat az adott csoporton belül. Szintén a frakciók adnak ismétlődő küldetéseket, amiket a végtelenségig csinálhatunk. Ezek többnyire a " X hely kérésére szüntess meg Y veszélyt Z helyszínen" mintát követik, ami egy idő után egyhangú lehet, de remek xp forrásnak számítanak.

A fentiből kitalálható, hogy a New Vegashoz hasonlóan itt is megtalálhatók a különböző érdekcsoportok, akik mellé- vagy ellenszegülve eldönthetjük a bostoni pusztaság sorsát. A legismertebb továbbra is az Acél Testvérisége, de csatlakozhatunk a Minutemen nevű szervezethez, akik a pusztaság egyszerű dolgos népeiért harcolnak. Beállhatunk továbbá a rejtélyes illuminati-szerű Institution sorai közé, vagy az ellene szerveződött földalatti mozgalom, a Railroad oszlopos tagjai is lehetünk. Jól megoldották, hogy a különböző frakciók megfelelően vannak árnyalva. Épp a főküldetés utolsó negyedét vittem, amikor olyan morálisan megkérdőjelezhető küldetéseket kaptam az általam választott csoporttól, hogy komolyan gondolkodóba estem, hogy elárulom őket. E tapasztalatom alapján ki merem jelenteni hogy a Fallout 4-ben nincs egyértelműen jó vagy gonosz frakció.

Új funkcióként került a játékba az építkezés. Ki nem akar egy szerepjátékba saját bázist összetákolni, ahova lerakhatja társait és épp felesleges cuccait? Hát ez itt most megvalósult, még ha nem is a legkiforrottabb formájában. Készíthetünk előre összerakott házat de akár falanként is összerakhatjuk mi magunk is. Jópofa és kreatív dolog ez, bár néha az istennek sem akaródzik úgy letenni néhány falat ahogy szeretném, (akadály elvileg sehol persze). Ezzel a technikával, néhány ember lakosú kis farmokat varázsolhatunk igazi metropolisszá. Ez ugyan nem kötelező, mégis zavaró mikor kapjuk a folyamatos értesítőt hogy egy települést meg kell védeni. A legbosszantóbb pedig, mikor ezt egy olyan helységnél kapom, amit 50 őrposzt és 666 automata gépágyú véd.

Hogy milyen alapanyagból építhetjük fel bázisunkat? Bármilyenből. Pontosabban megvan határozva hogy milyen nyersanyagot (pl. fa, acél, kerámia stb.) milyen építőelemnél tudunk felhasználni, de végre értelmet nyer az összes lényegtelen kacat összeszedése, ami az előző részben céltalanul hevert mindenfelé.

Ezeket az anyagokat nem csupán építkezésre fordíthatjuk, hanem tárgyak készítésére és fejlesztésére is. Kaját, gyógyeszközöket is létrehozhatunk fegyvereinket és páncéljainkat a megfelelő mod-ok segítségével, pedig felturbózhatjuk különféle képességekkel. A a legjobban kidolgozott tunningolási rendszerrel azonban az erőpáncélok rendelkeznek, amik jócskán megváltoztak az előző részekhez képest.

Itt már erőpáncélunk nem csupán egy "hétköznapi" öltözet, amit felveszünk. Ez egy jármű, egy tank, amit használója a saját testével irányít. Szerkezetét tekintve, az erőpáncél áll egy keretből, amiben ugyan lassan sétálni tudunk és használható, üzemanyag nélkül is, de igazán fusion core-ral van értelme belebújni. A hajtóenergia, a páncél használatával, sebződésével csökken, de a futás és a jetpack (igen itt már ilyen is van!) használat szintén, drasztikusan hamar elfogyasztja az üzemanyagunkat. Ennek bevezetésével a készítők rákényszerítik a játékost, hogy olykor páncél nélkül vessék magukat a pusztaságba és ez igazán ad egy taktikai pluszt a játéknak. A védőöltözet keretére páncélokat erősíthetünk a karoknál, lábaknál, mellkason és sisakot is hordhatunk. A lemezeket javítanunk is kell időnként és majdhogynem ez az egyetlen dolog, amit karban kell tartani a játékban, de ezt nagyon.

Ugyan döntéseink még mindig változatosak lehetnek, a karma rendszert immár nem használja a játék. Helyette a kísérő társainknak vannak morális észrevételei, amivel kommentálják tetteinket, miszerint tetszik nekik vagy sem. A morális szisztémán kívül, a fejlődési rendszer is leegyszerűsödött. A SPECIAL tulajdonságaink és a szintenként kapott Perkek egybeolvadtak. Minden szintél kapunk egy pontot, amit elkölthetünk a SPECIAL pontokra, vagy az azokhoz tartozó képességeket fejleszthetjük vele. Erre lesz bőven lehetőségünk ugyanis a karakterünknek nincsen szintkorlátja. 

Dacára annak hogy ugyanazt a motor továbbfejlesztett változata felelős a játék kinézetéért, mint a harmadik résznél, a látvány köröket ver annak grafikájára. Nem is beszélve hogy sokkal élénkebb színekkel játszik mint a Fallout 3 vagy a New Vegas.

Az irányíthatóság többnyire maradt a régi, leszámítva, a másodlagos tüzelési módot. Ezt használva lőfegyvereinket a közelharcban hasznosíthatjuk, ha pedig a tárgylistában kiválasztunk egy aknát vagy gránátot, azokat vethetjük be ellenfeleinkkel szemben. A VATS célzórendszer szintén megmaradt, azzal a változással, hogy használat közben, míg becélozzuk célpontunk valamely végtagját vagy fejét, az idő nem á megll, mint a eddig hanem csupán belassul. A harcelemek fejlesztése itt még nem ér véget, mert ellenségeink végre sokkal taktikusabbak mint eddig. Fedezéket keresnek, bekerítenek és még sorolhatnám.

A történetet immár nem Ron Perlman narrálja, hanem a főhős, akinek immár hangja(!) is van. Ez egy remek
plusz dolog a játékban és ettől még Perlman hangja is "feltűnik" egy cameo erejéig. A többi szinkronhang is igényesen lett összeválogatva. A minőség már-már a Mass Effectet idéző. A dialóguskezelő kerék pedig egy az egyben az űr rpg-ből lett átemelve. A zenéért továbbra is Inon Zur felel, aki továbbgondolta a harmadik rész dallamait és fantasztikusan tálalja azokat, ez leginkább a főtémára vonatkozik, ami igazán epikusnak hat.

Az építkezés kiforratlanságán kívül, azért még  akadnak hibák a játékban. A hiányzó textúrák és a hülye fénykezelés itt-ott problémás. A neten is olvastam így egy-két alkalommal előforduló probléma, hogy néha sokat tölt. A legnagyobb fail a Minutemen ismétlődő, random küldetéseinél ért. Itt egy küldetés után egyből dobta be a következőt nekem meg sem kérdezve akarom e elvégezni vagy sem. A huszadik ilyen után egy modot kellett leszednem, ami meggátolta ezt. Ezek persze mind olyan hibák, amiket egy patch orvosolhat majd később.

Lassan két hónapja játszom a Fallout 4-el és még mindig van felfedezni való dolog, terület és küldetés, márpedig egy játék akkor igazán jó, ha hosszú időre, minőségi órákra képes lefoglalni az embert nem?

 Még egy plusz trailer, mert rohadt jó.:)

"Három évtizeddel a Galaktikus Birodalom bukása után egy új fenyegetés támad a messzi messzi galaxisra. Az Első Rend megállíthatatlanul igyekszik minden rendszert az uralma alá hajtani és csak egy szedett vetett hősökből álló csapat állíthatja meg őket..."

Húha! Ez az első olyan film amiről úgy írok és nemhogy nincs minimum tíz éves, de még egy hét sem telt el a bemutató óta. Így a legutóbbi Csillagok Háborúja filmről szóló cikkemnél be kell valljak valamit: Én csak egyfajta "szezonális rajongónak" tartom magam Star Wars téren. Ahányszor kijön egy új film, vagy egy számomra érdekesebb játék, képes vagyok belemerülni ebbe az univerzumba, és bár lenyűgöz annak kidolgozottsága, sosem voltam szemellenzős vakbuzgó rajongó. Ezt tisztázva mondom hogy Az Ébredő Erő egy nagyon jó film lett!

A történet nem bonyolult, viszont tartogat egy-két olyan csavart, amitől másodpercekig csak meredtem a vászonra. Kezdetben fenntartásokkal fogadtam az új, fiatal szereplőket, de mind megállják a helyüket. Rey a Star Wars eddigi egyetlen használható női karaktere. Tudom. Padmét és Leiát kenterbe verni nem nagy cucc, de Rey tényleg jól elvan találva. Finn kissé komikus, de motivációi és háttértörténete kiválóak arra hogy a karakterében több potenciál is legyen későbbi filmekre. Poe Dameronról ellenben nem sokat tudunk meg, ennek egyszerű oka pedig, hogy nem sokat szerepel a fent említett két szereplőhöz képest és a "megmenekülése" is sántít nekem valahol, de remélem később még kezdenek vele valamit mert mindennek ellenére szimpatikusnak tartom. Igazi pozitív csalódás BB-8, akitől még Finnél is jobban féltem, de annyit nevettem a gömbdroidon hogy számolni se tudnám. A film főgonoszát Kylo Ren testesíti meg, aki talán a legemberibb gonosz az eddigi Star Wars filmeket figyelembe véve. Mind karakter fejlődésileg, mind érzelmileg is ő szállítja a legnagyobb csúcspontjait a filmnek, habár a motivációit viszont túl nagy homály fedi, amivel vagy nem tudtak vagy direkt nem akartak mit kezdeni, mindenesetre a folytatásokban ezt kifejthetnének jobban.

   A Régiek... Ahogy azt J.J. Abrams is elmondta, nem véletlen hagyta ki Luke-ot a trailerekből és legyen annyi elég, hogy a filmet látva tudom miért döntött így és ti is rá fogtok jönni. Han Solo hozza a laza csávót, de persze öregebb és megfontoltabb kiadásban. Chewieval még mindig a sorozat legjobb karakterei. Leiával immár tábornokként találkozhatunk újra, aki rangja ellenére is valahogy olyan súlytalan, de mindemellett jó volt őt is látni.

A látványvilágra nem lehet panasz. Kihasználva a CGI trükkökket, remekül megkomponált űrcsatákat láthatunk és a megépített díszletekkel sikerült a készítőknek újra elérni azt hogy úgy érezzem,ezek a helyek mind valóságosak.

Hiába lett az Ébredő Erő méltó folytatása az eredeti trilógiának, néhol túlságosan lemásolja azt. Van egy sivatagos bolygóról érkezett, különleges tehetségű fiatalunk (régen Luke/ itt Rey), aki talál egy kulcsfontosságú információval bíró droidot (BB-8 / R2-D2), az Első Rend bolygópusztító fegyverét (Csillaggyilkos) is mintha láttam volna már valahol (Halálcsillag).Még van jó pár ehhez hasonló dejavu érzést keltő elem, de az már spoileres lenne, így rátok hagyom. Kylo Ren mesterével, Snoke Fővezérrel nem nagyon tudtam mit kezdeni, R2-D2 jelenetei alól kilóg a lóláb...

A Star Wars visszatért és még ha nem is lett egetrengető, magasan az előzmény trilógia felé emelkedik és megérdemelten foglalja el helyét az eredeti filmek mellett...

"Miután Luke megmentette barátját, Han Solót és a szépséges Leia hercegnőt a biztos haláltól, ismét csatlakozik Yodához, hiszen igazi Jedi Lovaggá kell válnia ahhoz, hogy szembeszállhasson Darth Vaderrel és az Erő sötét oldalával. Végre eljött a végső összecsapás ideje! A felkelők készen állnak arra, hogy megsemmisítő csapást mérjenek az új Halálcsillagra. Arra azonban nem számítanak, hogy az állomást egy elpusztíthatatlan energiapajzs védi és a Birodalom csapdába csalja őket."

A Birodalom Visszavág konklúziója, már közel sem olyan egyöntetűen jó, mint elődje és így lett, talán a legmegosztóbb része az eredeti trilógiának. Persze újabb hatalmas pillanatok övezik Luke-ék utolsó kalandját a Birodalom ellen, de valahogy még is körbelengi az egészet egyfajta gyerekes báj. Ez sem feltétlen baj, hiszen mint a negyedik résznél említettem, ez egy fantasy mese scifi köntösben, de azért egy ekkora méretű leszámolás közepén furának hatottak a kis szőrmók ewokok. Ha még hozzávesszük azt a halom már-már karikatúrába illő idegen alakot, akiket Jabba palotájában láthatunk, valahol igazat adok Dante-nak aki a Shop Stop c. filmben csak annyit mond a "Jedi Visszatérről":

"All "Jedi" had was a bunch of Muppets."

Ennyi legyen elég a kötekedésből. A film mindemellett látványos és szórakoztató. A Luke kontra Darth Vader szál megint valahol párhuzamosan folyik a többi eseménnyel, de itt is kissé távolinak éreztem a cselekményt a felkelésétől. A fiatal jedi küzdelme hozza elő a film drámaibb oldalát és itt éri el mind Luke mind édesapja karaktere a tetőpontját. Ez akkor jött át igazán, amikor Darth Vadert néztem utolsó nagy vívódása közben jó és rossz között. Lepergett előttem előzmény trilógiában látott Anakin Skywalker életútja és értelmet nyert Vader utolsó helyes cselekedete. Apa és fia végső csatája, talán a legmeghatóbb dolog, ami eddig történt a messzi messzi galaxisban. Luke monógja az Uralkodónak pedig EPIC!

Ian McDiarmid már ebben a filmben is nagyot alakít Sidius Uralkodóként és ennél a filmnél jöttem rá, hogy ő az egyetlen, aki az előzmény trilógiában is kiemelkedőt tudott nyújtani. Remek gonosz.

Han Solo kapitányunk itt már totálisan levedli magáról a "csempészvagyok" mentalitást és igazi Lázadó vezérré növi ki magát. Persze lazasága megmarad, mert komorsággal kiherélnék a karaktert és hát szükség is van Han tökös könnyedségére, ugyanis Chewie-val még mindig ők ketten adják a legtöbb humort az eredeti Star Wars trilógiába. Leia hercegnő a harmadik részre már szintén fejlődik annyira hogy elhiggyem, egy kulcsfontosságú lázadót látok magam előtt. Az "utolsó" részre hercegnőnkről is megtudunk egy kulcsfontosságú információt de ezt annyira erőltetettnek éreztem, hogy szerintem csak utolsó pillanatban találhatták ki forgatás közben.

A "Jedi" személyében egy olyan filmet találhatunk, ami megmutatja, hogyan sikerülhet egy papírforma szerint elkészült harmadik rész. Rendelkezik hibákkal a film, de mindezeket ellensúlyozzák a történettel és a látványos űrcsatákkal...

 A "Jedi Visszatér" után elkövetkezendő években elkészült a már kitárgyalt előzmény trilógia is, ami eléggé felemásra sikerült mind a rajongók, mind a kritikusok szemében is. Miután George Lucas pár évvel ezelőtt eladta a jogokat a Disneynek, szinte azonnal elindultak a hetedik rész előkészületei. A régi szereplők, megöregedve bár de visszatértek a folytatásra.

Vajon mi történt Luke-kal, Leiával és Han Solóval az elmúlt 30 év alatt? És J.J. Abrams képes lesz e az űrmese hetedik részét az eredeti trilógiának a szintjére emelni rendezésével, vagy pedig földbe áll vele, az előzmények mellé?

"A világegyetem sötét alakjai éket vernek a három hős, Han Solo, Leia hercegnő és Luke közé. Amíg az utóbbit egy Jedi-lovag beaavatja tudományukba, addig románc szövődik a másik kettő között. Végül azonban egymásra találnak a Felhővárosban, ahol drámai viadalokra és üldözésekre kerül sor."

Talán ez a rész a legjobban ismert és kedvelt az egész szériában és meg is értem miért. A sztori pörgős és rengeteg NAGY jelenet van benne, ami meghatározó az egész sorozat szempontjából, gondoljunk akár a Hoth-on zajló csatára, Han és Leia utolsó közös jelenetére vagy az egyik legnagyobb fordulatra a filmtörténetben, amikor.. Nos ugye ez a jelenet ugye elég élénken él mindenkiben:

Ez a rész a legsötétebb az összes közül, még a harmadik epizódban történt népirtást is megelőzve. A film első húsz percében rájár a rúd a lázadókra és ez a helyzet a stáblistáig csak rosszabbodik. A Hoth bolygón történő csata után kettéágazik a történet: Az egyik szál Luke-ot követi nyomon, ahogy a Dagobah rendszerben nyomoz egy legendás Jedi, Yoda után. A másik cselekményben a "csapat" többi tagjáé a szerep, ahol Han, Leia, Chewie és C-3PO a Birodalmiak elől menekülnek. Ennél a filmnél éreztem igazán hogy Luke és a Jedi szál háttérbe szorul, mivel a főműsoridő nagy részét ellopja Harrison Ford Han Soloként. Bemutatkozik egy újabb ikonikus szereplő Lando Carlissian Bespin város vezetője, valamint újra találkozhatunk Yodával is, akinek kissé eszét vette a remete lét. Értem a mögöttes filozofálgatásait, egy keleti bölcs veszett el a jedi mesterben, de amikor bolondos öregemberként lenyúlja Luke cuccait az valahogy méltatlan az előző részek jediéhez. Leiának már több szerep jutott erre a részre, de leginkább Solo kapitánnyal való kapcsolatuk kibontakozása miatt. Darth Vader személyisége itt több teret nyer, látva hogy ő is csak egy dróton rángatott bábú, egy eszköz az Uralkodó kezében.

A Birodalom és Lázadók harca ebben a filmben csúcsosodik ki, és nem hogy, nem rak pontot a harc végére, további kérdéseket tesz fel. Ki tudnak e mászni szereplőink a bajokból és meg tudják e oldani a felmerült problémákat? Az eredeti trilógia utolsó részében mindenre választ kapunk...

"Egy hatalmas szárnyas hüllő repül Pétervár felett - keresi a kétlábúakat, akik időnként kibújnak valami lyukból a felszínre, és nagyon szereti a húsukat. Meglátja őket, s már készül lecsapni, amikor egy golyó szétloccsantja a koponyáját. A rettenthetetlen sztalker, Dárda, aki ezúttal is hiba nélkül végezte el a munkát, már tovább is állna, de egyszer csak minden eddiginél veszélyesebb feladattal akarják megbízni.

A metró lakói valahonnan Kronstadt felől értelmes fényjeleket láttak: talán emberek vannak ott, akik szintén életben maradtak. Expedíciót kell vezetni oda, s kideríteni, hogy vannak-e túlélők a metrón kívül is. Dárda kelletlenül ugyan, de vállalja az expedíció vezetését - csak azt kéri, hogy magával vihesse a tizenkét éves Glebet, akit először ezen az állomáson látott... A szörnyűséges kalandokkal teli expedíció során Gleb felnőtté válik, s nemcsak a felszín romba dőlt világát ismeri meg, hanem az emberek lelkében lakozó szörnyetegeket is."

Az eddigi Metró Univerzum könyvek ismeretében "A Fény Felé"-től már csak egy sima akciódús ponyvát vártam, valami nehezen értelmezhető befejezéssel. Néztem is nagyokat, amikor a hátlapon azt láttam hogy az olvasók ezt a könyvet szavazták meg a sorozat legjobbjának. Kétkedésem viszont szép lassan alábbhagyott a könyv cselekményének előrehaladtával, ugyanis a hátlapon olvasottak számomra beigazolódtak és pozitívan csalódtam. A történet nagy részét a fiatal fiú, Gleb szemszögéből élhetjük át, aki az egyszerű metrólakó gyermekből a könyv végére átlényegül egy kissé esetlen, de bátor és kitartóan küzdő stalkerré. Igen, úgy tűnik a pétervári metróban csak Vrocsek regényében használják a "digger"  kifejezést. Abból a könyvből mindössze a helyszínek és a frakciók maradtak meg, minden más igazából lényegtelen, mivel a cselekmény nagy része a felszínen játszódik. Továbbra is nagy hangsúly van az akción (ez úgy tűnik az Univerzum-sorozat védjegye), de a könyv ütőkártyája mégsem ebben rejlik.

A könyv legnagyobb erőssége a narrációjában keresendő. Ezt ráadásul két olyan részletben találtam meg igazán, ami nem is a jelen eseményeit részletezi. Az egyik, Dárda története, a Katasztrófa napjáról és az akkor őt ért veszteségekről. A másikat pedig a Gleb által talált napló meséli el, ami egy óvóhelyen benn ragadt szerencsétlen közösség pokoli sorsát meséli el. Mindkettő nagyon hátborzongató de ez csak hab a tortára igazából. A könyv ezenkívül egy igen érdekes felvetést feszeget a poszt-apokaliptikus témakörön belül, amit a többi könyvben annyira nem.

A stalker csapat karakterei szintén nem rosszak még ha legtöbbjük klisékből építkezik. A fennhéjázó kapitány, az ügyes kezű gépész, a fanatikus szektás, a nagydarab és ronda de valójában empatikus mutáns stb. A legjobb karakterek, a két főszereplő, Dárda és Gleb. A kezdetén durva mentor és védtelen kisgyerek kapcsolata a könyv végére teljesen átlényegül, de erre nem spoilereznék.

Ha még féltél megpróbálni a Metró Univerzum könyveket Gyjaklov első könyvét csak ajánlani tudom.